Mostmár muszáj ezt megírnom, mert napok óta forog bennem, és nem hagy nyugton.

Nagyfiamról ritkán írok.
Nem azért, mert nem fontos, inkább azért, mert a kicsik sokkal pörgősebbek.
Ő inkább a háttérben marad.

Sok szép történetem van vele.


Mikor baba volt, mindenki csodálta a nyugalmát.
Nálunk sose volt balhé, vagy ok nélküli visítás...üldögélt a székében, és nézelődött.
Óriási kék szemei vannak...amolyan merengők. Figyelte velük a világot, és persze fogalmunk sem volt, mi jár a fejében.
Akkoriban nagyon fejfájós voltam. Néha olyan migrénes rohamom volt, hogy élni sem volt kedvem.
Egyszer, mikor éppen gyötrődtem, és tisztába tettem, kínomban megfogtam a párnás kis lábait, és a lüktető homlokomra tettem. A sarkait a szememre illesztettem, a talpacskái a fejemen nyugodtak.
Isteni hűvös érzés áradt szét a fejemben, és egyszerűen azt éreztem, hogy szinte szívja ki belőlem a fájdalmat.
Végtelen megnyugtató érzés volt.

Ahogy nőtt, láttuk, hogy furcsa gyerek. Kicsit koravén, túl komoly...ritkán felszabadult igazán.
Ezzel együtt értelmes.

Két héttel az első osztály előtt egyedül megtanult olvasni- ma sem tudom, hogyan.
Aztán ugyanígy írni.
Most jól van, jól tanul, de (szerencsére) nem a zseniális kategória.

Néha, ha "megőrülök", és vadul táncolok, vagy villogtatom a szarkasztikus humoromat, olyan elnézően figyel...elszégyellem magam.
Ha elönt az indulat, és joggal vagy jogtalanul megbántom, bezárkózik magába, és  sír- amúgy férfiasan, méltósággal.
Néha kitör, és döbbenten látom, milyen erők dolgoznak benne.

Keresi a helyét.
Burokban él.


De most talált egy utat, amin elindulhat.
Egy érintetlen zöld ösvényt, ami csak az övé, és amelyen tulipán jelöli ki az irányt.
Köszönet érte neki és minden segítőjének.
Mert most megnyugodott.
Nyíltabb és mosolygósabb.
De a bölcsessége ugyanúgy ott bujkál a tekintetében.

Ő egy tiszta kristályharang...giling- galang...giling- galang...