Most olyan Brigitte Jones- os hangulatom van.Talán mert tegnap már segítséget is kértem, hogy a dizájnom átalakíthassam, de mégsem sikerült...azt hittem, reggel, ha felkelek, már itt lesz az új...de nem.
Nem megy.
Nem tudom, nem értem.
Nem tudok annyi időt rászánni, hogy megértsem.
Ettől aztán elkezdtem számolgatni az ősz hajszálaimat- csak hogy még jobban lepusztítsam magam.
Egy éve még nem volt, csak elvétve olykor egy- egy. Aztán mostmár keresni sem kell.
Szóval mikor olvastam B.J.- t, nagyon közel éreztem magamhoz. Az idétlenségeivel, összeomlásaival, tétovaságaival, "végzetes démon" szerepeivel együtt.
Ha valaki rendben van magával, csak neveti ezt a nőt, és azt mondja: micsoda remek vígjáték. De ha nincs...hát akkor is nevet- amúgy könnyezve.
Olyan huszonpár évesen Öcsémmel gyakran voltunk együtt. Eljött hozzám az albiba, elmentünk bulizni, "használta" és élvezte a barátaimat. Akkoriban (is) nagyon szerettem volna valami rendkívül érdekes embernek lenni
Aztán mikor sikerült valamilyen szinten hatást gyakorolnom, mindig történt valami. Valami borzasztó idétlen dolog.
Vagy fordítva gyújtottam meg a cigimet, vagy véletlen betűrtem a szoknyámat a harisnyámba (persze ezer ember előtt), vagy hasra estem, vagy egy szilveszteri buli közepén kaptam sírógörcsöt.
Ha ezek közül egyiket sem, akkor legalább egy poharat eltörtem ( ahhoz nagyon értek).
Szóval mindezt nem is láttam át, mert benne éltem. Ezek a kis nüanszok hozzám tartoztak. Szerettem őket, nevettem rajtuk.
Egyszer valami ilyesmi történt velem akkor is, mikor Öcsém ébresztett rá, hogy milyen különös, hogy épp mindig akkor csinálok valami orbitális hülyeséget, mikor előtte a "Nagy Nőt" igyekszem megvalósítani.
Amikor Brigitte- t olvastam, magamra ismertem. Szingli önmagamra.
Mélyen együtt éreztem vele.
Ha mr. Darcy ( ezúttal Mark Darcy) végül mégis elvette ( és tudom, hogy igen), és Brigitte gyereket nevelt és háztartást vezetett, csakis valahogy így tudom elképzelni, ahogy én csinálom.Néha sírva, néha harsányan nevetve, szeretve és gyűlölve, néha fent a piadesztálon, osztva az észt, néha a porban fetrengve, megalázottan.
Így megy ez.
A blog fontos nekem.
Mások azt mondanák: hobbi.
Nem, több annál. Egy szelete az életemnek.
Hajnalban kelek, hogy megnézzem a kommentjeimet, hogy lecseréljem a zenémet, hogy megírjam a hangulatomat.
Bár itt akárki olvashatja, mégis az ismerősök közül keveseknek nyitom ki a kaput, mert ezzel a világomba engedem be őket.
Nyitott, ezzel együtt titkos.
Hát ezért vágynék rá, hogy végre úgy nézzen ki, ahogy én szeretném.
Pont mint régen a ruhák, amiket magamra vettem.
