Az élet egy csodálatos "üzem".
Elhasznál, megöregít, szarkalábakat rajzol az arcodra...és eközben telisteli gyömöszöl gyönyörű emlékekkel, élményekkel, tapasztalásokkal.
Aztán olykor teljesen váratlanul villantja fel őket előtted.
Tegnap este eszembe jutott az első szerelmem.
Egy csendes kis utcában laktunk, szemközt egymással. Tulajdonképpen együtt nőttünk fel 8 éves koromig, amikor mi elköltöztünk onnét.
Meztelenül pancsoltunk a kertben... volt egyforma pizsamánk, és átintegettünk egymásnak az ablakból.Az iskolába is együtt jártunk, hazafelé az úton diót gyűjtöttünk.
A legkedvesebb emlékem vele, hogy egyszer télen mentünk haza, és jeges szél fújt. Az arcomba vágta a hideg hószilánkokat, hogy szinte vágták a bőrömet, és nem láttam semmit. Nos, akkor Ő ( a Béla) átment arra az oldalra, ahonnét süvített az orkán, hogy a testével védjen engem.
Tudod, már akkor annyira megfogott ez a lovagiasság- éreztem, hogy ez a fiú más, mint a sok gyagya, akik szünetben kergelésznek.
Mikor kiderült, hogy elköltözünk, átjött elbúcsúzni.
Semmi extra nem volt, nem is emlékszem, miről beszéltünk ( úristen! 8 évesek voltunk!!!)...csak arra emlékszem, hogy az járt a fejemben, most aztán örökre elveszítem.
Aztán pár éve megtaláltam az iwiw- en. Nagyon örültem, megírtam neki, hogy ő gyermekkorom egyik legfényesebb tükörcserepe, és mindig szeretettel gondolok rá. Hogy írjon, mert a fotó, amit látok, annyira idegen, de érdekel, mi van vele azóta.
Nem sokkal később visszaírt, hogy drága vagyok, de most millió dolga van, viszont hamarosan bővebben is jelentkezik.
Ez volt 3 éve. :-)
Pedig mikor eljöttem, még leveleket kaptam tőle sokáig (megvannak ám azóta is !). Arról írt, hogy vannak ott lányok, de őt egyik sem érdekli, mert engem szeret, csakis engem, és ez így is marad örökre.
Örökre.
Örökre...
Azért az a séta ott a hóban...az azért meghatározta ám erősen a későbbi férfi ideálomat.
