Én még tavaly olvastam végig, amikor meghalt. Azóta nem jártam arra, csak egyszer. hihetetlen volt az a bátorság, ahogy végigcsinálta a betegségét. És hogy felvállalta. Azt hiszem minden anya egy kicsit belehal a gyermeke elveszésébe. Nem is tudom, hogy lehet azt túlélni. Sose tudjuk meg, azt kívánom mindnyájunknak.

Ja, ne. :-(((((((((((((
Amikor egy ember ilyen ostobán, egy átkozott kór miatt ,megy el, az kortól függetlenül borzasztó. De ha még a tetejében egy ilyen bájos fiatal lányról van szó, az külön szívfájdító. Ilyenkor érzi sokszor az ember, hogy talán neki kellett volna helyette elmenni.
Belenéztem a link mögötti lapokba, de nem sokáig bírtam.
Tényleg ilyen érzése lehetne a földnek, ha érezne fájdalmat, amikor egy fát kicsavarnak belőle.

Elf: Nem tudom, volt- e más választása, mint végigcsinálni. Én inkább a tartását csodálom, ahogy volt ereje hinni a gyógyulásban. Nem tudom, mi történik ilyenkor velük. Többször láttam és olvastam már ilyen gyerekekről, és mindig valami ilyesmit láttam. Hogy hirtelen úgy "megnemesülnek", és gyakran ők támogatják a szüleiket. Tényleg néha úgy érzem, azért teszi ezt velük az élet, hogy a többi ember tanuljon tőlük.

kelgyo: Neked van gyereked? Csak úgy kíváncsiságból kérdezem, mert szerintem nem sok féfi olvssa a blogomat, és nem nagyon tudom, különbözik- e az érzés, ha anya, vagy apa valaki.

Nincs, de zsigerből bennük látom a jövőt, és reménykedek bennük, minannak ellenére, amiket manapság látni, hallani lehet az iskolákról. Magam is pedagógus vagyok, és sokszor megroggyan az optimizmusom, de mindig van, amiért érdemes bemenni az iskolába.
Ennyi.
De azt hiszem, az empátiához szülőnek sem kell(ene) lenni, alapvető emberi értéknek, pontosabban szükségletnek érzem, ha az nincs, semmi nincs.

Ja, a kérdésed másik fele.... Azt én se tudom, hogy férfi és nő mennyiben érez másképp, de gyanítom, igazából nincs sok különbség, ha van egyáltalán, csak van egy hülye férfisovinizmus, ami vagányságra ösztönöz, és az érzések rejtegetésére, de nem tudom, mivégre. Talán az erről való leállás sokaknál késő, és mire észbekapnak, sok Bridgettet elveszítenek maguk mellől. Talán ebben vagyok különc. (Tudom, hogy sok másban is, de az más téma.)

Nem vontam kétségbe az empátiádat, csak tényleg érdekelt, hogy van- e gyereked, és hogy a férfi hogyan és mit érez. Nyilvánvaló, hogy szoros a kapcsolat úgy is, csak az egy jelentős különbség szerintem, hogy a nőknél szó szerint testi kapcsolatról van szó. Úgy értem, az, hogy valakit a testében növeszt az ember, az meghatározó (na nem minden anyánál sajna).
Azzal kapcsolatban, hogy bennük látod a jövőt...hát mi mást tehetnél? Éppen csak az ember mostanság igen sötéten látja ezt a jövőt. :-(

Hm. Nem a jövő a sötét, és nem a gyerekek miatt. Cak gondolj bele: mit látnak? Ranschburg tökéletesen megfogalmazta a lényeget. Amíg le lehet hülyézni a miniszterelnököt, amíg lehet tévészékházat gyújtogatni, amíg bűntetlenül vághatják a főpolgi fejéhez a tojást, amíg elnézi a törvénykezés ezt a sok szörnyűséget, fejek felett robbanó molotovkoktélokat, amíg lehet származási alapon kicimkézni embereket, és villanykarón listázgatni, addig ne várjunk a gyerekektől se jobbat. Szóval nem a jövő a sötét, hanem a jelen, és ezért lehet a remény így is a gyerekeinkben. Nem ők a hibásak.

Azt tudtam és világosan láttam, hogy a kérdésed egyenes volt, és semmit nem voltál kétségbe. :-))))))))))))))

Nálunk, amikor a szomszédban meghalt egy 30 éves srác, akkor a papa összeroppant és a mama volt az, aki megpróbálta elfogadni, hogy az unokája és a másik fia szükségét érzi a jelenlétének és ha összeomlik, attól még a fiát nem támaszthatja fel. De szerintem a nők sokkal erősebbek, csak a férfiak jobban titkolják a fájdalmukat. Bár ez sem igaz maradéktalanul, mert nálunk pl. fordítva van. Én mindig azt mondom, ha kimutatom és panaszkodom, attól még nem oldódik meg, csak terhelek másokat is vele.
(bocs ha nem szorosan a témához, de eszembe jutott)