Mr. Darcy depressziós kicsit.
Vannak ilyen időszakai. Nehezen gyógyulnak a sebei.
Összetörtem a szívét (szemét, szarházi, komisz Doris).
Így hát tegnap írtam neki graffityt a bejárat elé, hogy mikor hazaér, elolvashassa, hogy hiányzott. Főztem puszipudingot is. (Először női szeszélyt akartam, de nem volt lekvár. Aztán legényfogót, de a cukor is kevésnek bizonyult. Akkor kigondoltam egy almás pitét, de ahhoz sem volt minden. :-( Végül maradt a puding).
Most nekem kell meggyőznöm őt, hogy szeretem, és nem akarok elmenni.
Soha nem kértem senkit, hogy szeressen, és ha néha előfordult, hogy engem hagytak el, az arcom sem rezdült belé.
Elbújtam meghalni.
Hogy életemben tízszer mondtam- e férfinek, hogy szeretem- ezt nem tudom.
Hogy neki mondtam- e ennyiszer a tíz év alatt- nem tudom.
Nem azért, mert nem szerettem senkit, csak azért mert kimondani....az nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon nehéz.
Mr. Darcy bizonyosan nem tenne ilyet.
Hát az élet most rákényszerít, hogy kibújjak a kis páncélomból, és bebizonyítsam neki, hogy szeretem. Még mielőtt elveszíteném.
Ez nem könnyű.
Jól meg lehet szokni ott bent.
Kényelmes kis börtön az ott- bezárva önmagadba.
Nehéz elhinni, hogy kint biztonságosabb.
