Már vártam ezt nagyon- szeretek írni róluk. Legfőképpen a születésükre emlékezni.
Okoska 7 éves. Eleven, értelmes, teli van tűzzel, szeretettel, és bátran fel is vállalja az érzéseit.
Senkit nem hallottam még olyan szépen beszélni a szeretetről, mint őt.
Nagyfiam születése után kb. egy évvel kezdtem azt érezni, hogy jönni akar.
Esküszöm, ott ült a vállamon ( a jobb vállamon), és sugdosott a fülembe. Olyanokat, hogy itt az idő...készen állok...mikor jöhetek?...ilyesmiket.
Mi várni akartunk, amíg Nagyfiam kicsit felpendül, kiélvezni a babázást, így hát elhessegettem a sugdosódást, és türelemre intettem őt.
Amikor úgy döntöttünk, hogy itt az idő, már jó ideje nem éreztem, hogy meg akar születni...hát bizony bizony, kellett is várni 8 egész hónapot rá. Na meg aztán még kilencet :-)
Ő volt az első apás szülésem.
És amíg Nagyfiamnál nem is vágytam rá, hogy valaki legyen mellettem, itt nagyon jó volt, hogy mr. Darcy ott volt. Mert bizony, már mikor elkezdődött, éreztem, hogy ez nem lesz egy "fáklyás menet".
24 órát hagytak vergődni nagyjából percenkénti iszonyatos görcsökkel, és eközben végig azt éreztem, hogy nem történik semmi. Csak szenvedek, de nem jutok előrébb, mert Okoska meg sem mozdul.
Tűrtem némán, ha valaki arra jött, kértem valami fájdalomcsillapítót, de már a félidőben annyira fáradt voltam, hogy attól féltem, nem is tudom megszülni, ha ott lesz az ideje.
Szörnyű volt- ez az igazság.
Aztán egyszer azt mondta az orvosom, nem érti, miért nem történik semmi, álljak föl és csináljak valamit, amíg nem lesz valami gond.
Jó, felálltam.
És akkor végre a gravitáció segített valamennyit, befordulhattunk a célegyenesbe.
Vissza a gépre, összegyülemlés emberekből, lássunk hozzá.
Emlékszem, az orvos egészen fölöttem ránézett a monitorra, és nagyon ideges volt. Azt mondta, igyekezzünk, mert rosszul van a baba.
Nahát akkor jött egy ilyen teljesen nem emberi erő belém, és nekiveselkedtem.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy ott van rajtam Okoska, és minden hang, amit hallok, úgy koppan a fejemben, hogy szét akarja bombázni az agyamat.
Nem akartam már, hogy hozzám érjenek, vagy szóljanak...jó lett volna egyedül lenni- már örülni sem tudtam, ez az igazság.
Mr. Darcy később mesélte el, hogy mikor kiért Okoska, megkérdeztem, hogy él- e.
Él, rendben, fel volt tekeredve a zsinórba- tulajdonképpen felakasztotta magát, azért nem bírt mozdulni.
Fura dolog ám a szülés. Akár jó, akár nem, akár van ott veled valaki, akár nem, tulajdonképpen ketten vagytok- a baba és te.
Ha figyelsz magadba, tudod követni őt. Nagyfiam segített végig- remekül együttműködtünk. Ugyanígy Picike.
Okoskánál tudtam, hogy gond van, mert nem tudja tenni a dolgát, és csak magamra vagyok utalva.
Úgy nehezebb.
Mindazonáltal remek dolog szülni.
Valami egészen más dimenzióba kerül az ember olyankor. Ha könnyű, ha nem, mindenképp különleges állapot.
Most pedig itt van, 7 éves ma, és persze imádni való kis zsivány.
Sok embernek volt már vele baja (cserfes, pörgős, nyughatatlan), de valahogy úgy lehet haragudni rá, hogy közben muszáj szeretni.
Minden este elmondja: Te vagy a legszebb, legkedvesebb nő a világon. Boldog vagyok, hogy te vagy az anyukám.
Minden nap.
Soha nem fogy ki belőle a szeretet.
