Sok olyan filmet láttam már, ami a holocaustról szól, de mindig hiányoltam azt, hogy miért nem szól semmi arról, hogy voltak a zsidók közt olyanok, akik megpróbáltak tenni valamit ez ellen. Sosem értettem, hogy miért nem volt valami összefogás, próbálkozás legalább...valami. Persze magamban azt is tudtam, hogy hát hogyan is lehetett volna (ki mert volna gépfegyverekkel szembe menni?)...de mégis.
Aztán itt láthattam, hogy a gettóban azért kicsiben ugyan, de volt szervezkedés, sőt egy maroknyi ember szembe is szállt a németekkel.
Nyilvánvalóan kettő perc alatt megölték őket. És milyen furcsa, hogy Szpilman azt kérdezte erre: ugyan mi értelme volt ennek?, és a barátnője, Dorota ( aki nem volt zsidó) azt mondta rá gondolkodás nélkül: legalább méltósággal haltak meg.
Mert én mindig ezt hiányolom a legjobban: ellenkezés nélkül beköltözni a gettóba, beszállni a vagonokba, feltűzni a csillagot- mindent szó nélkül megcsinálni...ez olyan méltóságon aluli. Hozzáteszem, nem biztos, hogy én nem ezt tenném ebben a helyzetben.
A film lényege (ami nekem a lényeg) az körülbelül a második órában kezdődik el.
Addig "csak" azt látom, hogy egy igen finom, művelt és szelíd ember hogyan épül le a végsőkig.
Mindenki elveszíti a méltóságát, ha olyan helyzetbe kerül.
Két gyönyörűség van, ami megérintett:
Az egyik, mikor Szpilman a billentyűk fölött gondolatban (lélekben) újra játszik.
Ennél szebben nem lehetne megmutatni, hogyan őrzi az ember az álmait.
A valóság a zongora- a hangok. De nem játszhat, mert az a vesztét okozná, hisz felfedeznék. Ő pedig a billentyűk fölött muzsikálja el azt az embert, aki valaha volt.
A másik, amikor a fagyos épületben felefedezi őt a német tiszt.
Addigra már fel sem ismernéd, annyira megtörte a szenvedés.
Egy roncs.
Leül a zongorához, és játszani kezd. A fény hátulról világítja meg, és látod, ahogy abból a senkiből újra ember lesz. A háta egyenes, az elfagyott ujjai futnak a billentyűkön....a zene újra emberré teszi őt.
Ahogyan Hosenfeld századost is.
A rendező végig ügyel rá, hogy ne tolakodóan, de éreztesse, mennyire "szörnyetegek" a náci katonák. Érzéketlenül, harsányan röhögve gyilkolnak, és ami még rosszabb, aláznak meg embereket...undorítóak, valljuk be.
Hosenfeld hideg és éles, mikor kérdezgeti Szpilmant. Azt várod, hogy mikor kapja elő a pisztolyt és puffantja le hidegvérrel.
Aztán látod, ahogy a zene emberré formálja őt is. Ahogy ül a széken....érzem szinte,hogy átfut rajta minden, ami történt. Talán az is eszébe jut, vajon hány ilyen csodálatos művészt öltek ők halomra.
Megérinti a zene, lefejti róla a "szörnyet".
A művészet összeköthet, megtarthat, őrizheti méltóságunkat, összemoshat világokat és ellentéteket.
Ha már nincs semmid, még mindig adhat valamit a zene...a képek, betűk.
Ha mást nem, hát menekülést egy szebb világba.
