Jó sírós nap lesz ez a mai...már előre látom.
Három anyáknapi ünnepség vár rám.
Majd nézem az ágacskáimat, jól teli lesz pakolva a műsor mindenféle zenékkel, hogy feltétlen meghatódjak, és bőghetek ezerrel.
Erről eszembe jut, milyen érdekes viszonyom van a könnyekkel....
Mikor kamasz voltam, tudatosan elfojtottam magamban ezt a képességet.
Sokszor volt otthon fejmosás, vagy elbeszélgetés.
Ez így visszagondolva érthető is. Alig tudtak valamit rólam a szüleim. Írtam a naplómat és hallgattam nagyokat.
Gyakran elővettek, hogy kihúzzanak belőlem valamit.
Olyankor egy nagy gombóc lett a torkomban, és amíg beszéltek, az járt a fejemben, hogy nyilván meg fogok fulladni, ha hamarosan nem szabadulok. Beszélni nem mertem, mert tudtam, hogy az csak sírás lenne, vagy kiabálás.
Így hát szépen benyeltem mindent, és egy idő után azt vettem észre, hogy egyáltalán soha nem sírok.
Aztán 20 körül lehettem, mikor volt egy szilveszteri party. Nagyon fáradt voltam, mert akkor már két napja buliztunk.
Megérkeztem a barátaimmal a mulatság színhelyére, és az első 5 perc után megláttam az akkori "pasimat"- ha lehet őt annak nevezni. Egy soha ki nem mondott, nem behatárolt vonzalom. Összetartoztunk, de mégsem.
Megláttam, amint a régi barátnőjével beszélget.
Na, az olyan volt, mint egy szívlövés.
Szépen odasétáltam, és hidegen annyit mondtam: remélem, jól szórakozol.
Sarkon fordultam, és éreztem, hogy valami szörnyűség történik velem. Berohantam a vécébe, ököllel ütöttem a csempét és ordítottam, annyira bőgtem.
Közben gondolkoztam, mi a fene ez, mi történik velem, miért nem tudom abbahagyni?
Később bejött az egyik barátom- na persze, hogy pasi volt, na persze, hogy az egyik leghelyesebb a városban...jó volt. Nem szólt sokat, nem is faggatózott, csak ott volt velem.
Később összeszedtem magam, de reggelig nagyjából folyamatosan sírtam...nevettem, és közben folytak a könnyeim, vagy nem nevettem...úristen, annyi év könnyei voltak már bennem!
Jó volt az is, hogy sok idő után először volt, hogy nem érdekelt, hogy lenyeljem az érzéseimet.
Nem is tudtam volna- sokkal erősebbek voltak nálam.
Azóta más minden.Gyakran sírok (most is, hogy ez eszembe jutott).
De az a legfurcsább, hogy leginkább pozitív érzésektől: emlékektől, meghatódástól, zenéktől, együttérzésből...vagy csak pihenésképpen.
Ha bántanak, összeszorítom a számat, és kemény vagyok- aki megsért, az nem láthatja a gyengeségemet :-)
Szeretem a könnyeimet. Meglágyítják a szívemet. Mikor összefutnak a szememben, a világ körvonalai elmosódnak, reszketeggé válnak.
Úgy válik könnyebbé a lelkem, ahogy barázdát húznak az arcomra.
