Erről beszélek, amikor azt mondom, igenis felnő egy olyan nemzedék, akik számára ez lesz a természetes. Lassan fizikai fájdalmat okoz, hogy ma szégyenkezünk, ha valamit kellemesnek találunk. (Én pont nem, de fura, hogy milyen kevesen vagyunk legalább néha elégedettek.)

Épp ma kértem segítséget valakitől, bevallom nemleges válaszra számítottam, mégis azt mondta segít és persze, és mihamarabb... teljesen ledöbbentem. Mert a legtöbb ember a mai világban inkább lerázza a másikat valami kitalált ürüggyel, mert nincs kedve, mert nincs ideje, mert egyszerűen csak lusta... és különben is olyan világban élünk, ahol ha nekem megvan, nehogy neked már meglegyen... Főleg ha én nehezen jutottam hozzá, neked meg ha odaadnám hippsz-hoppsz meglenne...

Drágaságaim, vegyük már észre, ebben a mai világban MI élünk! Tőlünk, és nekünk olyan, amilyenné tesszük. Ha csakis a rágalmakat akarjuk meghallani, kegyetlenek leszünk magunkhoz is. Ha hajlandók vagyunk észrevenni a szépet, segítünk elviselni azt, ami bizony nemhogy nem szép, esetenként csúf is lehet. Ha megpróbálnánk nem a széthúzások mentén élni...

Ennek természetesnek kellene lennie. Én is fájlalom ezeket a problémákat, hiányolom az empátiát, a problémaérzékenységet.
Azt láthatod, hogy néha - nem is olyan ritkán - elég szurkapiszka válaszaim vannak, de aki jól érti, az egészségesen értelmezi, és tán még javára is tudja fordítani.
Talán emiatt van az is, hogy itt a blog.hu-n hovatovább alig néhányotokat látogatom: nálatok emberi, egészen hétköznapi dolgokról lehet olvasni, mégis mindegyikben valahol ott a tanulság. Az olvasó számára maga a felvetés, nektek meg a kommentek. Jó lenne, ha azélet minden területén ilyen lenne a megbeszélőkészség. Sokkal kevesebb sérült, magábafordult, magányos ember lenne.

Érzéktelenek lettek az emberek. Rohannak, önzők, a maguk bajával vannak elfoglalva. Erről szerintem nem csak mi tehertünk, hanem a körülöttünk lévő világ is.

stali: igen, igaz. mi csináljuk a dolgokat. és hát bizonyosan mi sem vagyunk superman- ek. én biztos nem. Az, hogy meglátom, vagy írok róla, az persze nem jelenti azt, hogy én nem követem el a napi figyelmetlenségeimet. Mint bárki más. De mondjuk ha ilyesmi történik velem, akkor ez már úgy affelé visz, hogy én is valami hasonlóan viszonyuljak másokhoz. Ezért jók az ilyen emberek.

Impression: Nem szeretném azt gondolni, hogy ez így van. Én pölö irígységet nem szoktam érezni. Illetve igen, de nem elirigyelni másét, hanem azt gondolom, de jó neki. Bárcsak nekem is...szóval érted. A másik, ami eszembe jut az írásodról, a nyuszi esete, aki kölcsön akarja kérni a mackó létráját (vagy nem mackó, nem tudom). Amíg megy hozzá, végig azon agyal, hogy hogyan nem fogja odaadni neki. Aztán odaér, a maci kinyitja az ajtót, a nyuszi meg annyit mond: Cseszd meg te a szaros létrádat, mackó.
Szóval aki nem kérdez...

kelgyo: Jaja...néhány közéleti blogot olvastam régebben, de már unom ezt. Mindig fikázás van. Mindig találnak valamit- valakit, akin aztán lehet nyammogni. Nem lesz attól jobb a világ, ha felnagyítjuk a rosszat, aztán borigatjuk az emberek nyakába. Jó, szemet húnyni sem lehet dolgok fölött, de azért lehetünk elnézőek olykor. És szerintem elsősorban nekünk jobb, ha jót is látunk. nekem jobb legalábbis.