Szeretnék most hangot emelni a tyúktársadalom szellemi teljesítőképessége mellett.

Azért teszem ezt, mert sajnálatos módon teljesen elterjedt a köztudatban, hogy a világegyetem egyik legostobább jószágai a baromfiak. Jellemzően egyébként szellemiségüket a szőke (agyilag szőke) nőkével szokták egy szintre degradálni.

Céllényeim itt élnek egy udvarban velem, négy, már kissé korosodó tyúkocska személyében. Kapcsolatunk immár három éve tart, és vizsgálatuk a következő eredményeket hozta:

-          A tyúk képes felismerni a gazdáját.

-          Hangokat is képes felismerni, úgy mint gazda kotyogása és kárálása, ételosztó fángli zörgése a vaskerítésen.

-          Képes megtanulni, hogy nem feltétlen jelent számára veszélyt az ember (vagy azt, hogy igen), így hát hangjára, mozgására pozitív reakciókat bocsát ki magából (vagy negatívat).

-          Képes megtanulni, hogy a taréj és szakáll simogatása kellemes dolog, felesleges rúgkapálni, miközben azt teszik vele.

-          Otthonától akár 100 méterre elkóborolva is képes hazatalálni (térkép nélkül).

-          Képes megtanulni a kutyáknál használatos „behívás” című feladatot (erre remekül edzhető kövér cserebogár lárvákkal).

Én azt gondolom, mindenkit érdemes magához mérni. Nos, a baromfiak agya elfér egy mokkáskanál elülső harmadában- ehhez képest a felsoroltak igencsak komoly teljesítménynek minősülnek, és szerethetővé, kedvessé teszik ezeket a kis lényeket.

Tekintettel arra, hogy ők nem fognak soha (érted? SOHA) a „buta tyúk”, „tyúkeszű” és hasonló jelzők ellen ágálni, vagy az állatügyi ombudsmanhoz fordulni, fontos feladatomnak érzem, hogy érdekeiket képviseljem, és eloszlassam az emberekben élő tévhitet e nemes jószágok szellemi ténykedését illetően.