Teljesen érdekes különben az orvoshoz járó társadalmat megfigyelni.

Ülnek a váró előtt, telefonálnak, beszélgetnek…van, aki egy egész heti bulvársajtóval megy….teljesen jól elfoglalják magukat...

Szellemi frissesség, csak éppen beszédmánia. 2 óra alatt 3 embert lepett meg.

Leül melléjük, és mondja. Teljesen mindegy, hogy mit, az is mindegy, válaszolnak- e, csak ő elmondhassa. A lámpagyárak bezárása, a régi katonaságból hozott emlékei, ifjúkori vagányságai (hogy ő hogy megmondta…)- eszébe sincs hazamenni, és csak nagy sokára derül ki, hogy nem is az orvosra vár.

Később a boltban találkoztam vele. A pénztárosnak dumált, mögötte sor, várakozás, ő pedig emelt hangon nevetgélt, udvarolt, magyarázott.

Azt mondják, hogy elidegenedett ez a világ. Az emberek nem figyelnek egymásra, nem törődnek egymással.

Őszintén szólva, én is nyilván el vagyok idegenedve. Az ilyesmitől rosszul vagyok- kivéve, ha távolabbról hallom. Ha a közelembe kerül, zár minden nyílás és hagyjon békén.

Nehezen tudom elképzelni azt, amit sokan visszakívánnak, akik az elidegenedésről beszélnek. Mikor egy településen úgy mentél végig az utcán, hogy minden házba beköszöntél, meg tízszer megálltál beszélgetni. Meg a szomszéddal kávéztál reggelente.

Én éppen hogy jóban vagyok a szomszédokkal. Köszönünk meg minden, de volt, aki jobban barátkozott volna, és nyomasztott a sok idő, amit erre szántam.

Csak azért, mert a sors egymás mellé hozott minket, még nem akarom tudni az élete minden rezdülését, nem akarom, hogy a gyereke minden nap több órát töltsön nálam (én sem engedem szomszédolni az enyémeket), nem akarom megoldani a problémáit.

Nem akarok az orvosnál idegenekkel csevegni.