Rájöttem, hogy van értelme az ilyen műsornak, mint a Hal a tortán.
Az az értelme, hogy ha valaki megnézi, talán ráébred, hogy tényleg van azért értelme néha főzni valami egyszerű ételt. Na nem túl bonyolultat, de még manapság is égő lehet, ha hat évig él valaki egy lakásban úgy, hogy a tűzhelyet be sem kapcsolja.
Még úgy is égő, ha olyan híres személyről van szó, mint Erdőhegyi Brigitta (ki a franc az?).

Szóval Fiam szereti nézni, én meg hagyom: Nézzed babám, miféle élhetetlen cicababák is futkosnak a földön. Hátha többre értékeli, ha van otthon ennivaló.

Nem emlékszem, hogyan tanultam meg főzni.
Tényleg nem.
Arra emlékszem, hogy Anyukám legtöbbször a konyhában volt, én meg oda mentem ki, ha beszélgetni akartam. Láttam, mit csinál, és egyszer elkezdtem segíteni.
Először kávét főztem.
Az egy édes volt....
Volt egy kotyogónk, és egyszer kitaláltam, hogy majd én mindig picit hamarabb felkelek, mint Anya, és megfőzöm a kávét meg a kakaót, mire ő ébred.
Ezt így csináltam is sokáig, aztán egy reggel a kotyogó megőrült. Elkezdett pörögni, ugrálni, szórta a zaccot mindenfelé, süvített, visított.
Hanyatt- homlok menekültem. Átfutottam a lakáson, be a fürdőszobába. Ott reszkettem, amíg elcsendesedett a vihar.
Iszonyú felfordulás várt, mikor visszatértem. A kávé folyt a falakon, minden vastagon borítva őrleménnyel...óóó, nagy ég! A következő meszelésig olyan volt a konyha, mint amit lehánytak.
Aztán sütöttem francia kuglófot. Egy egész délutánt vackoltam vele, végül úgy lett kész, hogy a közepe nem sült meg- kukába ment az egész.
Így ment ez tizenegy- két évesen.
Lett aztán az a szakácskönyvem a mamától, amiről már írtam- abból mindent meg lehet főzni. A mai napig könyvezek.
Mindig mondom, hogy nem vagyok egy nagy ász. Nem is élvezem a főzést, nem is érdekel, dehát az élet része és nem is egy nagy ördöngösség.
Hol nőnek fel az Erdőhegyi Brigitták és mi lesz, ha egyszer nem tudnak majd étterembe menni? Hm...megtanulnak főzni talán akkor. Vagy nem tudom.