Van egy szomorú történetem. Az egyik vendégem nővérével esett meg.
Babát várt. Ment is minden klasszul 9 hónapig- már szinte csak napok voltak a szülésig. Járt be rendszeresen erre az NST- re, ultrahangra, minden pillanatban esélyes volt, hogy jön a pici.
Egy napon- pont egy vizsgálat után- hazament szépen, és kezdte nagyon furán érezni magát. Mondta, nem mozog a baba, valami bajt sejt. Ugrándozott, bökdöste, de mindenki csitította azzal, hogy szülés előtt a legtöbb gyerek elcsendesül....nincs ott baj.
Másnap ment be újra ultrahangra. Nézegették, majd könnyedén megjegyezte a vizsgálatot végző doktor: áh, ez itt egy halott magzat!
Mi van? Micsoda?
Igen, igen, ez a baba nem él.
Csak így. Ez egy halott magzat.
Mint kiderült, a köldökzsinór a nyakára csavarodott, és szegényke "felakasztotta" magát. Megfulladt.
Nem látták. NEM LÁTTÁK!!! Van olyan, hogy nem látják az ilyet.
Gyakran gondolok arra, hogy ez az egész babavárás, szülés egy annyira természetes dolog. 10- ből 8- szor akár egyedül végig tudnád csinálni. Teszed a dolgod, a babád is teszi a dolgát....nem kell oda senki.
Mégis baromi sok pénzekért fogadunk orvost. Csak azért, hogy ha mégis van valami gond, akkor megvegyük magunknak a szakértelmet, odafigyelést, a segítséget.
Mintha ezt külön meg kellene venni.
Ehhez képest akkor, mikor nekem nehezen ment, épp azt a tétovaságot láttam az orvosom arcán, ami egy szülő nőt halálra tud rémíteni. Azt hiszem, csak a saját erőmnek köszönhetem, hogy Okoska épségben meg tudott születni.
Pedig fizettem. Nagyon sokat fizettem.
Ahogy a másik kettőnél is, ahol pedig semmi szükségem nem volt orvosra.
Aztán ha mégsem látnak valamit, vagy nem úgy sikerül, akkor ott maradsz magányosan. Az orvos, szülésznő, bába tovább éli az életét.
Neked kell magaddal cipelni a kérdéseket: tévedett valaki? Én hibáztam? Ő hibázott? Vagy "csak" nem volt szerencsém?