Az idő relatív.
Amíg gyerek voltam, csak cammogott. Minél idősebb vagyok, annál gyorsabban telik.
Leginkább a gyerekeimen látom ezt.
Azon, ahogy felnőnek. Úgy érzem, én még alig éltem, ők pedig közben hatalmasat változtak.

Lassan már elvesztik a gyerekségüket. Nagyfiam kamaszodik és Picike is annyit nőtt az elmúlt hónapokban, hogy az még nekem is feltűnő, pedig mellette élek.
Szomorú vagyok ettől. Néha sírok is.
El fogom felejteni az illatukat, a cincogó hangjukat...pár év és már nem fogok emlékezni rájuk. Helyette itt lesznek azok a nagyok, akiknek most képzelem őket...de ez nem vigasztal.
Picike még egy rövid ideig...pár hónapig, talán egy évig...vele még van egy kis időm.


Emiatt aztán a legrosszabbat teszem: kényeztetem, puszilgatom, babusgatom...mintha azzal lelassíthatnám a dolgokat.