Nos, átnézve régebbi (kimentett és törölt) bejegyzéseimet, rá kellett jönnöm, hogy bizony igen beszűkült gondolkodásom volt úgy jó 7-8 hónappal ezelőtt.
Semmi érdekes, csak tömény nyafogás...mondhatni, nyafogás a köbön.
Áh, szörnyű.
Furcsa ez annak fényében, hogy a köztudatban az van elterjedve, hogy az alkotás törvényszerű velejárója a boldogtalanság. A nagy alkotások szomorú művészek tollából születnek. És amúgy tényleg.
Kivéve engem :-) A művészek sorából... mármint kivéve a művészek sorából :-).
Én ha szomorú vagyok, nem látok mást, csak a saját kínomat.
Az meg unalmas.

Vagyis azért nem vagyok (még) Nagy Művész, mert nem vagyok elég boldog.
Szeretném ezt most itt a környezetem tudomására hozni és mindenkit felszólítani, hogy legyenek szívesek a mai naptól erőteljesen törekedni a boldoggá tételemre, hogy végre nagy írófestőzenésztáncos lehessek.
Basszus, itt ülök és várom a csodát...mindjárt megyek dolgozni és várom a csodát...remélem, ma lesz, hogy nagyon boldoggá leszek téve és az ujjam hegyéből ömleni kezd a csoda. Vagy valami ahhoz hasonló.