Tegnap este megnéztem a Terminál című filmet Tom Hanks- szel, reggel pedig néhány írást róla. Nagyjából hasonló a véleményem az olvasottakkal.
Nem egy túl jól sikerült mű. Úgy a közepétől szinte már szürreális, viszont a rendező erőszakkal próbálja hihetővé tenni, így az egész hitelét veszíti. Egy olyan "valós" ( valósnak tűnő) történetet látunk, amin azt érezzük, hogy ilyen egyszerűen nincs. Nem lehetséges... (jobbra lent folyt.köv.)

Ami viszont tetszett benne és nem írnak róla sehol:
Nekem ez a film végig a várakozásról szól. Van egy férfi, aki gyűjti a nagy jazzművészek aláírásait. Minden számára jelentős zenésznek levelet ír, azután negyven éven át várja, hogy válaszoljanak. Egyetlen kivétellel mindenkitől megkapja az autogramot. Halála előtt megbízza a fiát, Viktort, hogy menjen el New York- ba és azt a hiányzó egyet szerezze meg. Ő így is tesz, de ott ragad a reptéren. Egy szabály miatt 9 hónapon át nem léphet ki az épületből. Ő azonban berendezkedik, munkát, barátokat talál, és vár.
Végtelen türelmes. Minden nap kéri a kilépési engedélyt, újra és újra sorban áll, persze esélytelenül, de nem adja fel.
Végül egy kis szerelem is megédesíti az egyre abszurdabb történetet, s ennek segítségével egy egynapos tartózkodási engedélyhez jut. Elmegy a jazzklubba, megtalálja a zenészt, elmondja, mit akar (mert eddigre már a nyelvet is beszéli), és akkor, ott a végén azt mondja neki a művész:
- Megtenné, hogy vár egy keveset? El kell kezdenünk a műsort.
Viktor leül és kivárja. Még azt is.
Van még néhány ember a filmben, akiknek az élete ugyanígy telik. A szalmalángnyi szerelem, a reptér vezetője, az indiai takarító... egyik a nős szeretőjére vár, a másik a kinevezésére, a harmadik arra, hogy mikor csap le rá a rendőrség egy régi bűne miatt. Ki így viseli, ki úgy ezt az állapotot.

Várunk egész életünkben. Sorban állunk a hivatalban, a boltban, a közlekedési dugóban. Várunk lehetőségekre, kinevezésekre, szerelmekre. Beletesszük a munkánkat, erőnket, érzelmeinket dolgokba és várjuk, hogy mit fialnak.
Nem unod? Be lehet rendezkedni erre az örökös várakozásra, ahogy Viktor tette? Vagy belekeseredsz, mint Dixon, a reptéri főnök? Vagy néha kilépsz, felrúgod, feladod, mint Amelia, aztán szépen visszasimulsz a megszokottba? Esetleg igyekszel lapulni, túlélni, mint a 23 éve bujkáló takarító?



Ha én rendeztem volna ezt a filmet, akkor erre éleztem volna ki. Úgy érdekesebb lett volna, azt hiszem. Talán életszerűbb is, hisz a várakozásnak pszichológiája van, fokozatai, amiket ki így, ki úgy él meg nap nap után egy egész életen át.