Írtam ma egy novellát. Fejben írtam meg. Egy nőről szól ez a novella, akivel semmi különös nincsen. Érted? Teljesen olyan, mint a többi ember.
Nem volt még halálközeli élménye, nem szokott asztalt táncoltatni, semmi különleges képessége nincsen ... éppen úgy él, mint bárki ezen a világon...
Ez a nő egy napon levágatja a haját olyan kis vicces- borzasra egy másik nővel, akivel együtt dolgozik. Közben eszébe jut neki, hogy az elmúlt egy év alatt közel 20 centivel rövidítette meg magát, de ez cseppet sem zavarja. Azután felhúzza a két napja fillérekért turkált Next selyempapucsát, a szép nadrágját, egy fekete topot, és egy kiwi színű átlátszó inget. Beül a kocsijába, és elfurikázza magát egy állásinterjúra. Közben azon filózik, hogy vajon mi lesz, ha megkapja a munkát? kezdi megint elölről építgetni a lehetőségeit? Vagy megpróbál mindent egyszerre? Vagy mégsem fogadja el, és halad azon az úton, amin elindult?
Idő előtt ér a "tetthelyre" (kivételesen nem késik), és úgy dönt, egyszer az életben kipróbálja a plázacicák életét. Elsétál a közeli szökőkutas intézménybe, üldögél a padokon, nézelődik a tetőteraszon, és eszébe jut egy tavaly nyári eset, mikor egy távoli városban egy ugyanilyen plázában hagyta el a pénztárcáját közel 50 ezer forinttal.
Amúgy sem volt éppen jó passzban, de bírta keményen, viszont ez a tárca... ez már sok volt kicsit. Ahogy remegő kézzel futkosott a lépcsőkön (hasonlóan szoros cipőben, mint most), egyszer a hangosbemondóban meghallotta a nevét. Hitetlenül állt meg az ablak előtt, és mikor meglátta hiánytalanul a pénzét az irányító hölgy kezében ... na akkor kezdett el sírni. Nagyon, nagyon sírt. A lábai rogyadoztak, az arcát beletemette a kezébe és csak könnyezett megállás nélkül. A bemondó hölgy meg idegesen nézte, majd próbálta vigasztalni az üvegen át, hogy nyugodjon meg, most már minden rendben van. A nő meg azt gondolta: Rendben? Semmi sincsen rendben. De legalább nagyobb baj nem lett.
Így gondolkodik ez a nő ott a plázában, majd visszasétál az interjúra. A lábát akkorra sebesre töri a bejáratlan csodapapucs, de ő most is kemény csaj. Minden erejével igyekszik légies és elegáns maradni, és figyelni, hogy a vér össze ne kenje a szép nadrágot.
Az interjún ketten ülnek. Valahogy úgy beszélnek vele, mintha máris kollégák lennének. Arról tárgyalnak, hogyan lehetne a cég profilját bővíteni.
A nőnek tetszik az ajánlat, és egyre inkább azt szeretné, ha a sok jelentkező közül végül ő lenne a kiválasztott. De azért nem remél túl sokat. Az ilyet már ismeri. Nagy szavak, kedvesség... füst. Majd ha a szerződést aláírják ... majd akkor már lehet örülni. Ezt gondolja, mikor kilép az épületből.
A sarkon befordulva lefejti a muszlin inget magáról, a papucsokat a hóna alá csapja, aztán az autóig félig futva megy.
Jó ez. Jó lehetőség. És jó, hogy még mindig van ereje lehetőségekre vadászni. Jó, hogy jobbra vágyik. Megérdemli, hogy meg is kapja. Nem mindenki merne vadászni, változni és változtatni. Aki mer, annak pedig egyszer nyernie is kell.
Ennek így kell lennie.
Ilyesmikre gondol ez a nő ott a fejemben, amíg hazafelé száguld a jó kis életébe, ahol várják már a hírekkel. Drukkolnak neki, és várják, hogy mesélje el, hogy volt, mint volt a beszélgetés.
Mint mondtam, teljesen átlagos nő ez itt, csak az teszi nem hétköznapivá, hogy vannak, akik hisznek benne. Ettől aztán tényleg képessé válik nagy dolgokra. Legalábbis úgy érzi.
Ilyen novellát írtam a fejemben. Jól vállon is veregettem magam, hogy milyen remek író vagyok. Később rájöttem, hogy ez nem volt valami nagy teljesítmény.
Mások életéről írni- az már valami. Egy nőről, aki Doris, csak egy nem Dorisnak nagy dolog írni.
Nekem semmiség.
