Az öt napos játszótér remekül tartja magát.
Tegnap megtekintettük.
Egyelőre még csak a sakkbábuk tűntek el, csikkekkel szórták fel a pázsitot és az ivókútnak a nyomógombját törték ki a vandálok. Inni ott már senki sem fog.
Viszont hatalmas élet zajlik. Rengeteg gyerek, anyuka és apuka tolong. Barátkoznak, cseverésznek, a kicsik pedig sörögnek, pörögnek, másznak és hintáznak. (Folyt.köv.jobbralent>)

Azt azért furcsállom, hogy amikor egyértelműen elvadult és neveletlen alanyok kezdik félrelökni a gyengébbeket a csúszdán, vagy úgy ugrálnak a láncos ügyeskedőn, hogy azt lesed, vajon mikor hullik szilánkokra az egész, akkor az a néhány férfinek alig nevezhető apuka, aki ott lébecol, elegánsan félrefordítja az okos kis fejét. Később szolidan elvezetik csemetéiket (játssz most másutt, Pityuka).
Ki megy oda szólni? Persze, hogy csakis nők. Hát persze. Úgy látszik a nők kevésbé félnek attól, hogy tíz perc múlva sokkal nagyobb és erősebb emberek jönnek bandába verődve, hogy revansot vegyenek a csemetét ért attrocitás miatt.
Na igen. A férfiak gyakran mondják, hogy a nők nem elég előrelátók és óvatosak.
De van még játszótér, és talán lesz is, amíg a hidegek be nem állnak, és szét nem hordják tüzelőnek az egészet.
Szóval mindez kissé lehangoló. Le is hangolódtam volna végérvényesen, és nyilván magvas gondolatokat gyártottam volna a jövő reménytelenségére nézve, ha este teljesen véletlenül nem tudtam volna meg egy nagyon érdekes történetet. Arról van szó ebben a mesében, hogy Balassagyarmaton létezik egy fegyház. Az ottani elítéltek nagyon csúnya emberek. Ők kérem szépen gyilkoltak, erőszakoltak, raboltak, és más efféle csúf dolgokat tettek, most pedig egy olyan intézetben ápolják a kertet, ahol sokszorosan fogyatékos gyerekeket nevelnek. Olyan hátrányos helyzetűek ezek a gyerekek, hogy még csak nem is látogatja őket senki, mert ők az a kategória, akiket már nem lehet felvállalni. Még gondolatban sem. Állítólag...
Szóval ezek a kemény fiúk ott kapargatják a gyepet, és egyszer csak eszükbe jut, hogy valamit kellene csinálni, mert ez az egész annyira szomorú.
Nem, nem mennek oda megölelni őket, vagy játszani velük. Nem, ők nem ezt teszik. Az jut eszükbe, hogy a komoly 12 000 Ft- os fizetésükből adományokat  gyűjtsenek az intézetnek. Össze is adnak 105 800 Ft- ot, amit egy műsorral (zene, dalok) kísérve átadnak az intézet vezetőjének.
Na? Mit lehet erre mondani?
Én a két történetet szépen egymás mellé tettem úgy este 10 felé, és azt gondoltam: Szív van. Lélek van. Akármerre fordul a világ, lélek az van. Csak éppen a lélek annyira picike, érzékeny és törékeny, hogy nagyon mélyen el tud bújni az emberben. Sőt, ha nem ápolják, talán sosem bújik elő. Azt gondolnád, nincs is.
De van. Hogy mi csalogatja elő a rablóból, a vandálból, a gyerekből, a felnőttből, ezt sosem lehet tudni. De muszáj hinni, hogy valami egyszer majd előcsalja. Muszáj hinni ezt, különben annyira távolivá válik mindenki... minden ember, hogy végül összehúzott szemmel ülünk a letört gombú ivókutak mellett, és csak gyűlölni tudjuk az ész nélkül futkosó vadócokat.

Ez pedig nem nekik rossz, hanem nekünk.
Ez olyan reményvesztett érzés.