Éjjel a lefekvéshez készülődtem. A teraszon ültem egy utolsó cigire, és a világ dolgain elmélkedtem, mikor valami csodás zene mászott a fejembe. Akkor már hallottam egy ideje, csak nem tűnt föl. Beléptem a szobába, hát a tévében ment egy műsor. A Cirque de Soleil egyik előadása. Évekkel ezelőtt már láttam őket szintén tévében, de akkor még nevet, címet sem tudtam. Most örültem, hogy utána járhatok- jegyzetelés, keresgélés a neten.
Csodálatos, hátborzongató, tökéletes módon megcsinált produkció. Olyan, mintha egy szürreális világba varázsolna el.
És mit olvasok ma reggel??? Októberben Magyarországra jönnek.

Már többször megfigyeltem, hogy annyira le tud nyűgözni a szépség, hogy szinte mozdulni sem tudok. Ha néha színházba eljutok, az mindig úgy kezdődik, hogy elsötétül a nézőtér, megszólal a zene, és akkor Doris sír. Csak attól képes vagyok kiborulni, hogy belegondolok, milyen csoda következik majd most.

Egyszer voltam egy delfináriumban. Litvániában voltam akkor, de hogy miért, az egy másik történet. Szép történet az is eléggé. Amolyan sikertörténet- féleség. Szóval ott voltam a diákjaimmal és mr. Darcyval. Ültünk a harmadik sorban, várakoztunk, vihorásztunk, és egyszer csak kezdtek kiúszni szépen a delfinek. Semmit nem láttam belőlük, csak a hátukon az uszonyokat, de ez nekem pont elég volt. A tudat, hogy ott vannak élőben, én pedig itt lehetek és láthatom őket, már önmagában megrázó volt. Hát persze, hogy bőgtem. Örömömben. Pedig akkor már teljesen felnőtt voltam.
Ilyen kevés elég nekem a csodából.