Amolyan nemhazudós, röhögcsélős, személyiségépítős érettségi találkozóm volt.

Remek volt és sokáig el is tartott... tehát akkor bizonyosan remek is volt.
Kábé ötféle "normálisan nézek ki" öltözéket próbáltam fel itthon, mert tényleg arra gondoltam, hogy az ilyesmi szükségszerű lesz. Elvégre ez már a negyedik ilyen típusú rendezvény, amin részt veszek, és eddig mindig beváltak az ilyen jelmezek. Aztán indulás előtt álltam, és néztem magam, a magam tükörképét, és olyan szerencsétlennek és hamisnak láttam azt az egészet, hogy úgy döntöttem, inkább a kedvenceimet veszem fel. Épp ezért piros cipőben és motoros jakóban kellett hogy elinduljak.

Aztán mikor L.A. azt mondta, hogy az, amiképpen gyülekezünk az osztályteremben, az éppen olyan, mintha anyukáink gyülekeznének egy szülői értekezlet előtt, akkor csak halkan megjegyeztem, hogy anyám sose nézett így ki, és még a feltételezést is kikérné magának. De tényleg nem. Kire ütött ez a gyerek, jaj!
Mindenki elmondta, hogy merre alakult az élete. Igen, bizony, én is elmondtam a mondókámat, ahogy terveztem... majdnem úgy. Jó is volt az, mert utolsó is voltam a sorban, így hát tetszetős volt az időről, az állandóságról, illetve annak nemlétéről beszélni. Arról az útról, ahol csak karók vannak leszúrva, de az útviszonyok azért meglehetősen változatosak.
A vacsorán pedig megvitattuk mindazt, amit előtte az osztályban hallottunk.
A kocsmában pedig azt is, amit nem hallottunk, vagy nem mondtunk el, vagy mások nem mondtak el, vagy egyáltalán, ami hozzáfűzni valónk akadt még a témákban.
És az is nagyon hamar kiderült (még ott a régi teremben), hogy azért az alapok nem változtak ám. Tehát D.Á. ugyanúgy szívja még most is a cigit, D.T.- nek is megmaradt a jellegzetes felsőbbrendű fejtartása, és B.I. is ugyanolyan gyerekesen affektálva virgonckodik. Csak éppen minden habitushoz hozzáilleszkedett egy élet, ami, ha jól meggondoljuk, akár előre kisakkozható lett volna. Mert így utólag azt mondja az ember, hogy tényleg, valami ilyet képzeltem volna neki, ha egyáltalán képzelni akartam volna bármit is.

De hogy mennyire kellemes, hogy az is kiderült, láttak ők engem már akkor is. Azt hittem, hogy én annyira semmilyen voltam, hogy nem is láttak. De láttak különben, és mondták is, hogy én sem változtam alapból, merthogy akkor (is) amolyan hebrencs voltam (mint most).
Hogy ezt hogy utálom! Mr. Darcy is ezt szokta mondani. Ezt a hebrencs izét.
Állítólag egyébként nem feltétlen pejoratív a jelző (persze, ezzel szelídítik a bántó jellegét), de nem nagyon tudok olyan szókapcsolatot, ahol pozitívnak érezném.
Jó volt látni őket, akik olyanok állítólag, mint a saját anyukájuk volt húsz éve, és van, akit közelebb érzek most magamhoz, mint akkor, mert akkor nem, de most mégis hasonlóan gondolkodunk dolgokról, és érzem, hogy tudnék vele sokat beszélgetni.

Fél négyig voltunk együtt, aztán még annyira fel voltam pörögve, hogy a konyhát is kitakarítottam. Nem bírt az agyam leállni, és rendet kellett raknom. Majdnem 5 óra volt, mire elaludtam, és 7- kor keltem. Nem vagyok normális, esküszöm! Mondja erre valaki, hogy közel a negyvenhez illik megfáradni, és kis lángra tekerni. Mondja bárki, és én bele fogok nevetni az ő arcába, hogy teszek én az illendőségre, mert nem megy ez a letekerés nekem túlságosan. Az ilyen hebrencseknek nem megy az.