Tegnap felhívott bi, és mesélte, hogy találkozott a régi magyar tanárnőmmel. Említette neki, hogy ismer engem. Azt mondja bi, hogy D.E. teljesen jól emlékezett rám, és kérdezte is, mi van velem, hogy élek.
Nagyon meglepődtem két dolog miatt is. Az egyik, hogy éppen az érettségi találkozón került szóba, hogy többen jártak már úgy bizonyos tanárokkal, hogy egyszerűen nem ismerte meg őket az illető, mikor találkoztak. Ők mondták neki, ez vagyok, az vagyok, ekkor jártam oda, és mégsem. Csak tétova pillantás volt a válasz. Ebben persze nincs semmi elítélendő. Egy tanárnak annyi gyerekkel van kapcsolata, hogy már követni sem tudja egy idő után. Éppen inkább az a furcsa, ha mégis emlékszik. Főképp egy olyan jelentéktelen személyiségre, mint én, ugyebár.
Szóval kopogós cipős E. emlékezett nem tanulós Dorisra, és miután bi elmondta, hogy honnét ismer, még az írásaimra is kíváncsi volt.
Ez újra csak különös. Az embereket ritkán érdekli az ilyesmi. Én amúgy sem vagyok az a típusú blogger, akinek a névjegykártyáján ott van az oldala, de ha valakivel beszélgetek, olykor szóba kerül, hogy írok. Megemlítem időnként. Eleinte megijedtem, mikor kiszaladt a számon, s azt gondoltam, jaj, ha elkéri a címemet, akkor mit mondok, mert nem biztos, hogy jó ötlet beengedni ide. Nos, nem kell ilyesmitől tartani. Az emberek többsége nem értékeli - meg sem hallja - az ilyesfajta információkat. Nem néz rád tágra nyílt szemmel: Igen? Te képes vagy  a gondolataidat valamilyen formában lejegyezni? És ezt még el is olvassák mások? Nahát! Megnézhetem én ezeket a gondolatokat esetleg?
Nem, ilyen elvétve fordul elő. Az emberek nagy részének tökéletesen elég az, amit lát belőlem.
De jól van ez így. Elég ez így.
Mindenesetre a kis szívem körbeszökdécselte tegnap a játszóteret, mikor letettem a telefont, és arra gondoltam, hogy valójában nagyszerű dolog sok felszínes ember közt élni, mert ettől lesz nagyon értékes az, aki valódi érdeklődést mutat.
Most viszont ott a kérdés, hogy megírjam- e a címemet egy költőnek, írónak, tanárnak, aki azért meglehetősen mély nyomot hagyott bennem, és meghatározott bizonyos irányulásokat az életemben, vagy ringassam tovább magam abba a hitbe, hogy jó ez az írás... írásocska úgy, ahogy van. Jó egészen addig, amíg hozzáértő szemek nem olvassák.