Vannak dolgok az életben, amik néha teljesen érthetetlen módon ivódnak be az ember emlékezetébe. Emlékszik még rájuk száz év múlva is.
Egyszer az osztályfőnököm azt mondta B.I.- nek: lelki toprongy. Hogy ő egy lelki toprongy. Nem nagyon értettem, mit jelent, de tisztán bennem él a szituáció. Az is, mikor egyszer egy szörnyű osztálykirándulást szervezett, és a második napon fellázadtunk. Akkor ő hozzám vágott egy pulykát. Valami fesztiválon nyertük azt a sült pulykát, és készültünk megenni.
Ott volt a kezében, én meg mondtam valamit, és hozzám dobta a dögöt. Sajnáltam őt akkor, erre emlékszem.
Aztán mikor egy rossz kölcsönkért ladában ültem valakivel, és volt neki egy alulról fölfelé pillantása, amiben megláttam, hogy ez már nem barátság- azt a pillantást is látom élesen. Egy másik, fal mellől visszafordulós nézést is sokkal későbbről, amiből azt olvastam ki, hogy feladja ő ott, a fal mellett, mert ez nem megy neki, a szerelem nem elég. Vagy egy mese is bennem él, amit nem bírtam elolvasni a gyerekeknek, mert sírtam tőle. Látom a döbbent arcukat: jé, a tanár néni szomorú.
Máskor iszonyatosan fontos és jelentős dolgokra nem emlékszem. Döntő jelentőségű emlékek szétporladnak, és hiába keresem őket. Tényleg érthetetlen, mi alapján szelektál az agyunk. Pakolgatja a rekeszeket, ahogy én szelektálom a téli ruhákat. Szedem ki a zsákból, ez jó, ez nem, ezt megtartom, ez kuka... aztán novemberben keresem azt a barna garbót, és nem találom sehol, pedig éppen szükségem lenne rá. De már nincs, mert egy adott pillanatban úgy éreztem, nem veszem már fel soha többé. Egy másikat évek óta dédelgetek, pedig nem hordom, mégis ragaszkodom hozzá- hátha kell majd egyszer.
Valami ilyesmi lehet a fejünkben is. Néha kirepül, ami fontos, de bent marad egy csinos kis kalap, vagy kendő, aminek igazán nincs jelentősége, az agyunk, szívünk mégis ragaszkodik hozzá.