Doris naplója

Hát ülök most itt a hivatalban. Már ideszóltam neki telefonon. Persze annyira jellemző a hangja- mindig is ilyen volt. Nyugodt, síma... vagy inkább simulékony. Kellően átérzem rajta a saját fontosságába vetett hitét.
- Mikor tudsz jönni?
- Most? -A kérdésem felfelé kanyarodik, mint mindig. Teljesen magyartalan a hangsúlya, de az emberek ritkán hagyják válasz nélkül. A németből csentem el, mert olyan energikus ez a hanghordozás, és önkéntelenül felhúzza hozzá az ember a szemöldökét. Szeretek így kérdezni.
- Persze, gyere csak.

Most itt vagyok: Jó napot kívánok, a polgármester úrhoz... igen, tud rólam. Jó, ide leülök.
Bent tárgyal. Hehe, azzal a síma hangjával. Jó... jó csávó volt mindig is. Csoporttársak voltunk, de nem szerettük egymást. Ő volt a szépfiú, én a... a...a ... fogalmam sincs, mit gondolt rólam. Most meg polgármester. Eeez igen! És mindjárt tárgyalunk.
Most veszem észre, hogy a lábam keresztbe vetve ütemesen kalimpál.
Állj. Már. Le. Megfogom a csizmám sarkát, és rájövök, hogy ki van törve. B***sza meg! Ezért ment ilyen nehezen a járás ma. Éreztem végig, hogy valami nem stimmel. Csak még ezt a fél órát kibírja! Ha eltörik, az végképp romba döntené a méltóságomat.
Végre elmennek tőle. Áll az ajtóban, gyönyörű rózsaszín ingben, hozzá illő nyakkendő, zakó... apám, de jól néz ki! Úriember.
- Gyere be, T. (és a főiskolás nevemen szólít)! Bemegyek, leülök, mondom, kérdez, válaszolok, aztán egyszer azt kérdi:
- Jól vagy te? Nem gyötör nagyon az élet?
- Engem? Miért?
- Nagyon vékony vagy. Meg az arcod is olyan keskeny.
- Nem, nincs semmi baj. Csak gyorsan élek.
- Akkor jó.
Aztán beszélünk tovább együttműködésről, üzletről, programokról. Mikor indulok, az ajtóig kísér, ott köszönünk el. Még visszanézek, és összemosolygunk.
Na most jutott eszébe a fekete bakancsom.