Ez itt óvatos duhaj meséje. Egy hete írta nekem az első mondatot, én pedig próbáltam valami szépet kerekíteni belőle.
"Amikor fölébredt, ismét a Nagy Tölgy alatti mohapárnán találta magát." Körülnézett, kezével végigsimította a „párnát”, amin eddig a feje nyugodott. Mélyet szívott az illatából. Zöld illata volt, mint itt mindennek… hiányzott már neki a vidék. Újra hátravetette magát, és szemével a hatalmas fenyők közt beszűrődő fénybe kapaszkodott.
Meg kellene keresni a többieket- gondolta. Bizonyosan aggódnak már érte. Meg kellene találni őket, mert egyedül nem sokra megy itt az erdőben. Jó lesz indulni. Belindia még legalább két órányira van ide, és hamarosan sötétedik...
Ágropogást, avarzörgést hallott a közelből. Felült, és figyelt. Talán csak nem valami huppaló jár erre? Kicsi rá az esély, a huppalók már rég más vidékre költöztek, de az itteniek még azért jól emlékeznek a vad harcosokra. Gyakran csaptak le a belindiai vidékre, hogy kristályokat, élelmet raboljanak, vagy épp csak kedvüket leljék a virtusban.
Belindia földművelő manók hazája volt. Akkorára nőttek, mint egy 8 éves forma embergyerek. Kerek arcuk volt, hegyes fülük, és általában vörös hajat hordtak a fejükön. Éltek vagy 200 emberi évig. Addig gyűjtötték a bölcsességet, kedvességet, tudást. Az emberek világától elhúzódtak, csak néhány tündérrel közösködtek. Szükségük is volt a tündérek segítségére, hisz ha olyan népek vetettek rájuk szemet, mint például a huppalók, akkor a varázslatok segítettek nekik kikecmeregni a bajból.
Most is egy belindiai közeledett az erdőn át. Léptei alatt ropogtak az ágak, kezével hajtogatta a bokrok lombját. Néhány pillanat múlva kilépett a növényzetből. Megtorpant, és csodálkozva nyílt el a szeme. Majd össze is szűkült, és ingerülten szólalt meg:
- Ferdi! Hol a csudában voltál eddig? Tudod, mióta keresünk már?
- Ööö, bocsáss meg Torzabáj, nem tudtam, hogy kerestek. Csak sétálni indultam, lepihentem, és valahogy itt ragadtam.
- Azonnal indulnunk kell. Huppalók támadtak a falura. Mindent felkutattak, a holdkövet keresik. Most elmentek, de bármikor visszatérhetnek. Muszáj segítened.
- Nekem? Dehát én csak egy gyerek vagyok.
- Igen, igen, de embergyerek! Az emberek erősek, tehát te is az vagy. Gyerünk, ne húzzuk az időt!
Elindultak a csapáson, közben Ferdi azon gondolkodott, vajon hogyan is segíthetne ő a bölcs manóknak. Még alig tud valamit a világról, és az ereje is kevés. Miket is gondolnak a belindiaiak róla, és egyáltalán az emberekről? Azt hiszik talán, hogy mi mindent le tudunk győzüni?
Már szinte besötétedett, mire a faluba értek. Az aprócska, sárból tapasztott házak kéttenyérnyi ablakán fények szűrődtek ki. Torzabáj a saját kuckójába irányította.
- Ülj le, szólok a Tanácsnak!- azzal kiment. Ferdi a fából faragott asztalka mellett ült. A házikóban kaotikus rendetlenség uralkodott. A könyvek feltornyozva a padlón, néhány csíkos zokni dobálva rájuk. Az ágyikón is levetett vászonnadrág, zöld sipka, a padlón agyagból formázott bögre. Nyilván a reggeli kakaó beszáradt maradékát találná benne, ha felállna, és megnézné. De már erre nem volt ideje, mert a ház mellett dobogást hallott, majd nyílt az ajtó. Hat manó lépett be az ajtón. Köré gyűltek a rőt szakállas belindiai bölcsek. Veregették a vállát, vidáman üdvözölték. Azután hamar a tárgyra tértek. Elmesélték, hogy a huppalók egy követ keresnek, amiről azt gondolják, itt van Belindiában. Na persze, valaha itt volt, de úgy száz éve eltűnt. Volt a kőnek egy rejtekhelye, s akkoriban még annyi háborúság volt ezen a vidéken, hogy nem lehet tudni, mikor, melyik csatában kik emelték el a sziklameredély aljából. Pedig a holdkő csodás erővel bír. Aki birtokolja, érti a világ neszeit, hallja a fák sustorgását, beszélni tud minden bogárral. Összpontosítani tudja az erejét, így bármit képes elérni, amire vágyik. Hát most erre van szüksége a huppalók vezérének. A harcosai bejárják a környéket, megijesztik a manókat, és félő, ha nem kerül elő a kincs, még fel is égetik a falut.
- Mit tehetnék én? – kérdezte Ferdi, mikor a többiek elmesélték neki a helyzetet.
- Ha a kő előkerülne, erősebbek lennénk. Ha tudnánk, hol van, vissza tudnánk szorítani a huppalókat. A huppalók kezébe nem kerülhet, mert akkor még valami szörnyűségre használnák. Igen, jobb, ha mi találjuk meg.
- Te ember vagy Ferdi, ráadásul gyerek. A gyerekek sokkal ügyesebbek, mint a felnőttek. Sokkal találékonyabbak. Te bizonyosan megtalálod azt a csodás követ. Csak el kell kezdened keresni.
- El kell kezdeni keresni? Na jó. Elkezdem keresni. Azt sem tudom, merre menjek.
- Csak figyelj a jelekre! Holnap reggel indulnod kell.
Még sokáig nyüzsögtek körülötte a bölcsek. Ágyat vetettek, jótanácsokkal látták el, vacsorát készítettek. Ferdi evett, majd elnyújtózott a mohával töltött párnákon. Ugyanazt az illatot érezte, amit kint a rengetegben, az ébredésekor.
Álmában egy veremben volt. Nem látott semmit, de tudta, hogy valami szörnyűség történik vele. Tudta, hogy van ott valami, ami sokkal félelmetesebb, mint bármi, amit valaha életében látott. Próbált kijutni a sötétségből, s keze éles sziklafalat tapintott. Az a valami ott volt a háta mögött, dermesztő hideg leheletét a nyakában érezte, Ferdi járt körbe- körbe valami hasadékot keresve, de sehol nem talált semmit. Azután kapaszkodni akart fölfelé, a körmei felszakadtak a köveken. Végül fuldokolva ébredt. Torzabáj akkor már percek óta rázogatta:
- Itt az idő.
Kis tarisznyába cipó és bőrkulacs volt készítve az útra. Ferdi feltápászkodott, magára húzta a cipőjét, azután kikukucskált az ablakon. Már hajnalodott. Torzabáj is kipillantott.
- Felkelt a nap, ideje menned.
Ferdi a vállára kanyarította a tarisznyát és kilépett az ajtón.
Egy teljes napon át gyalogolt belemélyedve a gondolataiba. Néha megállt, evett a cipóból, ivott a vízből, azután folytatta az utat. Nemigen tudta, merre, csak úgy, az orra után. Mikor az esti pára leszállt, tüzet rakott, mellé telepedett, úgy melengette magát. Éjjel különös álmot látott. Egy vörös hajú nő beszélt hozzá. Lágy hangja volt. Azt mondta:
Ébredés után még sokáig törte a fejét, vajon mit jelent az álom, és ki volt a különös nő. Felcihelődött, és újra útnak indult. Az erdőnek még mindig nem volt vége, pedig régóta ment már. A csend is szakadatlan maradt, de ma mintha valami mégis megtörte volna. Olyan volt, mintha figyelné őt valami. Mintha a szeme moccanását hallaná. A szeme sarkából figyelte az erdőt, de hiába- nem látott semmit. Egy hatalmas tölgy tövébe telepedett, és elővette az elemózsia a maradékát. Evett a cipóból, majd a kulacsot emelte a szájához. Ahogy a fejét hátravetve beleivott, a pillantása az égre tévedt. A fák lombjai fölött egy hatalmas sasmadár körözött. Ferdi érezte, hogy a madár őt figyeli. Mit akarhat? Nem volt ideje gondolkodni a kérdésen, mert a madár hirtelen maga mellé szorította a szárnyait, és zuhanni kezdett. Feje, mint az ágyúgolyó közeledett Ferdihez, aki először kővé dermedt a rémülettől, majd ocsúdott, és menedéket próbált keresni. Futni kezdett az erdőben, keresve valami korhadt fatörzset, vagy rókalyukat, ahová behúzódhat a támadó elől. A sas az utolsó pillanatban az előtt, hogy a földbe csapódott volna, felfelé vette az irányt. Néhány csapással már újra a magasban volt. Ferdi felpillantott, de néhány másodperc múlva újra hallotta a süvítést. Meglátta a madarat, ahogy ismét feléje tart. Hátraesett, keze a földön tapogatózott, és megragadott valamit, ami beszorult alá, amikor a földre zuhant. Egy husáng volt. Maga fölé tartotta, és vadul csapkodott vele. A támadó újra csak felfelé vette az irányt, de csak azért, hogy lendületet vegyen. Újra és újra lecsapott, Ferdi pedig próbálta elűzni alkalmi fegyverével. Végül menekülőre fogta a dolgot. Futott az erdőn át, léptei alatt ropogtak a lehullott ágak, zörgött az avar. Szíve vadul kalapált, és a félelem megsokszorozta az erejét. Igyekezett a lába elé nézni, mert mohás kövek, gyökerek akadályozták a lépteit. Újra csak hallotta a süvítést. Megfordult, és szemét félig lehunyva, vadul csapkodott. Érezte, mikor eltalálta a madarat, mert olyankor a husáng hirtelen akadt el a kezében, míg máskor a lendülettől hatalmas félköröket írt le a levegőben. Úgy érezte, az ereje sokszorosára nő. Meg kell védenie magát, és folytatni az utat, mert megígérte a manóknak, hogy megszerzi a holdkövet. Hallotta a madár felszállását, majd újra a támadást. Mikor a sas lendületért felemelkedett, Ferdi futott, mikor támadott, akkor a bottal védte magát. Úgy tűnt, nem tud egyikőjük sem győzni. Ferdi fáradt volt már, a madár még mindig bírta. Föl- le, föl- le… és akkor a fiúnak eszébe jutottak a vörös hajú nő szavai. Le kell győznöd a félelmedet! Minden erejét összeszedte, és meglódította fegyverét. Éppen célt talált. Tollak reppentek szét, és a madár éles, vijjogó hangot hallatott, majd ájultan zuhant a fűre. Ferdi felpattant, és eszeveszett futásba kezdett. Néhány méter után azonban megtorpant. Egy fa mögé rejtőzött, onnét figyelte a mozdultan testet.
- Lehet, hogy megöltem? Miért nem mozdul? Túl nagy volt a csapásom.Bátorságot gyűjtött, és lassan közelebb lépett. A sas még mindig nem moccant. Egyre bátrabban lépegetett, és a madár fölé hajolt. Még lélegzik-, állapította meg. Nem hagyhatom magára, hisz felfalnák a farkasok. Elővette kulacsát, és a madár csőrére loccsantott egy kevéske vizet. A sas kinyitotta szemeit. Mint két aranypénz, úgy ragyogtak. Ferdi kővé dermedt.
- Rombó vagyok-, mondta a madár embernyelven.
- Rombó? Én Ferdi vagyok.
- Tudom ki vagy. Miért nem öltél meg?
- Gyenge vagy. Nem hagyhattalak itt pusztulni.
- Már újra erős vagyok. Ha akarlak, elviszlek, és a sötét verembe vetlek, ahogy a megbízóim, a huppalók parancsolták. Onnét azután soha nem szabadulsz ki.
- Én viszont vizet adhatok neked, bekötözhetem a sebet, amit ejtettem rajtad, vigyázhatok rád, amíg felépülsz.
A sasmadár próbálta megemelni a szárnyait, de még túl gyenge volt. Akkor Ferdi a mohákon biztonságos helyet készített neki, ruhájából sebkötözőt tépett, hogy a vérzést elállítsa, s azután napokon át gondoskodott az ellenségről.
Egy reggel arra ébredt, hogy a madár ott áll mellette. A fiúcska rápillantott, de már nem félt. Valahogy érezte, hogy nincs mitől tartania.
- Hálás vagyok neked, mert vigyáztál rám. Nem tudom, miért kell téged a veremhez vinnem, de már nem akarom. Tudom, hogy a holdkövet keresed, ami megvédi a népedet minden bajtól, s én segítek neked. Ehhez viszont tényleg a veremhez kell vigyelek. Ott van elrejtve a holdkő. Sok- sok évvel ezelőtt egy rettegő rabolta el, s oda költözött vele.
- Egy rettegő? Ott él egy rettegő? – Ferdi újra csak megrémült. A rettegők szörnyek voltak, félelmek, hideglelések, reszketések. Sokféle rettegő volt. Mondhatni, mindenkinek saját rettegője volt, mert mindig úgy változtatták az alakjukat, hogy éppen azt testesítsék meg, ami az ellenfelet halálra rémiszti. Mindenki kerülte őket, és neki most mégis oda kell mennie, és szembenézni egy „ilyennel”. Ott, a veremben.
- Ne félj, mert a félelmed erősíti a szörnyet. Ha követed a tündér útmutatását, le tudod győzni. Én ott foglak várni a verem bejáratánál, és ha megszerezted a követ, hazaviszlek.
- Tündér? Milyen tündér?
- Én vagyok a tündér, akiről Rombó beszél. A hang a fiú háta mögül jött. Hirtelen megfordult, és gyönyörű, vörös hajú nőt pillantott meg. Zöld ruhában állt a fák között, a bőre fehéren ragyogott. A szeme is zöld volt, és mintha mezei virágok illatát árasztotta volna. Ferdi megbűvölten nézte a kedves arcot. Olyan ismerős volt neki. Őt látta álmában, ő adott neki tanácsot.
- Maminda vagyok, az erdő tündére. Láttalak, ahogy Rombót ápoltad, s bár vele az ellentétes oldalon állunk, mégis örülök, hogy megmentetted. Az erdő sokféle. Szükség van benne Rombóra is, aki rossz erőket szolgál, de a szíve mélyén nemes. Ha segíteni akar neked, én mellé állok.
- Hogyan segítenél nekem?
- Már segítettem is. Érted, amit Rombó mondott, mert éjjel megajándékoztatlak a képességgel, hogy érts az állatok nyelvén. Érteni fogsz a rettegők nyelvén is, így ha leszállsz a verembe, megérted majd, amit a rettegő mond, és gondol. Akkor már csak az eszedet kell használnod, hogy megszelídítsd. Akkor pedig megkaphatod a holdkövet, és az utad célba ér.
Azzal maminda csillámló köddé vált.
- Ülj fel a hátamra!-, mondta Rombó. Ferdi felkapaszkodott, és a sima tollakba fogódzkodott. A madár elrugaszkodott, széttárta szárnyait, és a magasba emelkedett. Hamarosan már csak zöld foltnak látszott az erdő. A szél befújt Ferdi ruhája alá, ezért szorosan a madár testéhez lapult. Sok- sok idő múlva lassan ereszkedni kezdtek, s sziklás hegy tetején értek földet. Ferdi lemászott Rombó hátáról, s azonnal meglátta a sötét krátert, ami a sziklában feketéllett.
- Hát itt van. Ez hát a verem.
- Ez. Lassan, óvatosan ereszkedj le!
Ferdi mélyet sóhajtott, majd eltűnt a lyuk bejáratánál.
- Nem menekülhetsz, amíg én el nem engedlek- érces, reszelős hang hasította szét a csöndet.
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?- Ferdi szinte sikoltotta a szavait.
- A Rettegőd vagyok. Beestél a verembe, s most már a foglyom vagy. Ha akarom, örökre itt tartalak félelembe zárva.
- Mit akarsz tőlem?
- A félelmed akarom. A rettegésed. Nekem az a táplálékom, s már nagyon rég nem ettem. Minden csepp verejték, amit miattam ejtesz, nekem tápláló csemege.Ferdinek eszébe jutottak a tündér szavai. Használja az eszét, és a képességet, hogy megérti a rettegőt. Lázasan gondolkodott, majd nyugodt hangon megszólalt.
- Itt tartasz, hogy élvezd a félelmem, pedig sokkal többet is kaphatnál tőlem a félelemnél.
- Ennél többet? Ennél jobbat? Mit tudnál adni nekem, ami jobb lehet annál, mint hogy uralkodhatok rajtad.
- A barátságom adhatom neked. A meséimet a kinti világról, az erdőkről, a nap fényéről. Mamindáról, akinél szebbet és kedvesebbet még soha nem láttam. A manókról, akik szépséges falucskában élnek békességben. Mesélhetek virágokról, amik ezernyi színben pompáznak… olyan szépségesek, hogy el sem tudod képzelni, amíg nem láttad őket. Arról is mesélhetek, hogy ott kint nem uralkodnak egymáson az élőlények. Azért vannak együtt, mert szeretik egymást.
- Szeretik? Mi az a szeretés, ami kényszer nélkül tartja össze őket?
És akkor Ferdi mesélni kezdett. Ha leért volna a nap fénye, számolhatták volna, hogy három nap, három éjjel egyfolytában mesélt a földi világról, az emberekről, a manókról, a fényről, és még ezernyi dologról, amit a rettegő soha addig nem látott és nem tapasztalt. A harmadik napon elhallgatott. Véget ért a meséje. A verem túlsó feléből nem hallatszott nesz.
- Itt vagy, Rettegő?
- Itt vagyok. Már nem félsz tőlem.
- Már nem.
- Ki akarok jutni innét. Tudsz nekem segíteni?
- Nem tudom. Talán. Talán ha nem vagy túl nagy, és a hátamra kapaszkodsz… akkor talán kivihetlek innét. De ahhoz először el kell engedned.
- Már rég nem vagy a foglyom. Nem félsz tőlem, tehát bármikor elmehetsz. Én vagyok a verem foglya, s én csak akkor szabadulok, ha valaki önszántából segít nekem.
- Próbáljuk meg! Kapaszkodj a hátamra!
Nedves hideget érzett a nyakában, és összerázkódott. De legyűrte viszolygását, és mászni kezdett. Egyik lépés a másik után, egyre feljebb. Milyen különös! A felfelé út sokkal gyorsabb és könnyebb volt, mint lefelé jönni. Hamarosan megpillantották a kijáratot, s néhány sziklafok után kikapaszkodtak a napfényre. Rombó már türelmetlenül várakozott.
- Csakhogy itt vagy. Megszerezted a követ?
- Jaj, a kő! Erre nem is gondoltam… de nézd csak! Itt van velem Rettegő.
- Hol van?
- Itt ül a hátamon. Hé! Most már lemászhatsz.
A fűszálak épp csak összerezzentek, mikor Rettegő leugrott Ferdi válláról. Egy icipici, rózsaszín bőrű béka ült a földön. Kedvesen, szépségesen nézett fel a két hősre.
- Te vagy Rettegő?- kérdezték egyszerre és döbbenten.
- Én vagyok.
- De hát te nem is vagy félelmetes.
- Csak az a félelmetes, amit annak gondolunk. Egy egészen apró és ártatlan dolog is rémülettel tölthet el, s egy hatalmas, félelmetes madárral is szembeszállhatsz, ha van benned elég bátorság. Ferdi lehajolt, és a két kezébe fogta az aprócska békát. Egészen közel emelte az arcához.
- Köszönöm, hogy kihoztál a veremből. Bátor vagy Ferdi, jólelkű, ezért veled megyek, és elűzöm a huppalókat a barátaid földjéről.
Ferdi a sas hátára ült, Rettegő pedig a vállába kapaszkodott, s meg sem álltak Belindiáig. A falu közepén értek földet. A látvány, ami fogadta őket, elszomorító volt. A huppalók ellepték a falut. Kiszórták a manók holmiját a házak elé, összetörték a bútorokat, hangos kiáltásokkal ijesztgették a manógyerekeket. Keresték a holdkövet, s nem ismertek kíméletet.
- Tegyél le a földre!- kérte Rettegő a fiút. Akkor aztán elkezdte fújni magát egyre nagyobbra. Már akkora volt, mint a házak, s csak nőtt, nőtt egyre hatalmasabbra. Mikor aztán akkora lett, mint a falut övező erdő fenyői, akkor elkezdte kifelé fújni magából a sok levegőt. Fújt és fújt egészen addig, míg az utolsó huppaló katonát is kigörgette a faluból, s el nem sodorta a hegyek túlsó felére. Újra az az apró, rózsaszín béka volt, aki annak előtte.
- No, ezek többé nem jönnek vissza-, mondta elégedetten.
Belindia lakói boldogan sereglettek a jövevények köré. Ők pedig elmesélték az utat, a kalandokat, és mindazt, amit együtt átéltek A belindiaiak rendbe tették a falut, és estére nagy lakomát csaptak. Táncoltak, mulatoztak.
Ferdi csendesen üldögélt az asztal mellett, vállán a rózsszín békával, és arra gondolt, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy sikerült teljesítenie a feladatot. Most mindenki boldog, ő új barátokat talált Rombó és Rettegő személyében, de mintha mégis hiányozna valami. Mintha ez nem is igazán az ő világa volna itt. De akkor hol van az ő világa?
Későre járt, mikor ágyat bontottak. A mohapárnán, a feje mellett, lábait maga alá húzva álomba szenderült a kicsi rózsaszínű béka is, s Ferdi elmosolyodott: Ki gondolta volna, hogy valaha egy békával fogja megosztani a fekhelyét?
- Már minden rendben van. Ez volt az utolsó műtét. Volt egy veszélyes pillanat… majdnem elvesztettük a kisfiút, de erős gyerek. Most már megnyugodhat, anyuka.
- Akkor nem kell többet jönnünk?
- Még néhány napig itt marad az intenzíven, azután kivisszük az osztályra. Egy évig kontrollvizsgálatok, de az már meg sem fog kottyanni neki. Olyan bátran végigcsinálta a fia ezt a betegséget, hogy sok felnőtt tanulhatna tőle.
Ferdi lassan felnyitotta a pilláit. Szemben vele fehér köpenyes alak állt, s neki háttal egy vörös hajú nő. Kedves hangja volt neki, ahogy megszólalt.
- Nem is tudom elhinni, hogy vége. Doktor úr, nagyon hálás vagyok önnek.
- Maminda- szólalt meg Ferdi gyenge hangon. A nő hirtelen megfordult. A szeme… a szépséges tündérszeme ragyogott a könnyektől.
- Nándikám. Kicsikém. Anya vagyok.
Meleg kéz csusszant a fiúéba, azután ismerős illat lengte be a levegőt. Könnyű virágillat- anyaillat, tündérillat. Ferdi érezte, hogy hazatért. Nincs már veszély, nincsenek huppalók, legyőzött minden bajt, és van, aki vigyázzon rá. Szabad kezét a párna alá csúsztatta. Hűvöset, simát, gömbölyűt tapintott. Rettegő!- jutott eszébe. – Hát ő is velem jött. Kihúzta a markába simuló barátot, és szeretettel pillantott rá. Egy rózsaszínű, fátyolos holdkő lapult az ujjai között. Megszorította, és elégedetten álomba merült.