Mikor az emberek megöregszenek, és meghal a párjuk, akkor komoly napi- heti tevékenységgé válik nekik a temetőbe járás. Azoknál is, akik nem is éltek annyira jó kapcsolatban. Délutánonként nálunk is megtelik a temető utcája idős asszonykákkal, akiknek a bicikli hátuljába be van csíptetve néhány szál virág, a kormányon pedig hangosan zörög a műanyag kanna. Nem tudom, van- e ennek jelentősége, vagy inkább, hogy miért lesz ez annyira fontos.  Amikor kimennek, akkor tényleg mindig a halottal vannak? Vagy ott van egyáltalán az az illető az árvácskákkal beültetett dombok alatt?


Egyik ismerősöm néhány napja egy olyan temetésen volt, ahol a barátjának a hamvait beleszórták a Tiszába. Régen, amíg fiatalok voltak, oda jártak le evezni és sátorozni.
Én is valahogy így szeretném majd. Nem szeretném, ha a hasamra cserjéket és dáliákat ültetnének. Aztán jönne valami kisgyerek és ugrálna rajtam, amíg a szülei a szomszédos sírokat kapirgálják.
Kellene egy hely, ami fontos- ahol lehetnék. Ahová kiszórhatnának. Csak úgy nem kellene beleengedni a szélbe gyökértelenül. Valami hely kellene, ahol nagyon- nagyon szeretnék lenni- akár az idők végezetéig.
A szél ez a hely.