Hogyan tudja az ötödik fekete pont után is elfelejteni, hogy valami szaros pálcákat elpakoljon? Olyanokat, amik két hónapja készen vannak, és itthon várják, hogy bevigye őket az iskolába. Miért nem jut eszébe, hogy beadta a munkafüzetet, miközben az anyja mindent összetúr itthon, végül fancsali képpel sóhajtozik egész este, hogy most már bizonyosan elveszett? Hogy nem emlékszik, miért húzták hátra a magatartás táblán, mikor alig egy órája történt az eset?

Hogyan felejtheti itthon a telefonját, mikor tudja, hogy anélkül nem tud semmit elintézni? Miért nem jut eszébe, hogy péntek délután szakköre van, így akkorra nem hívhat vendéget manikűrre? Hogy pakolhatja el úgy a gyerek diákigazolványát, hogy utána soha, de soha nem találja meg ebben az életben?

Miért érzi úgy minden alkalommal, mikor a tanító néni panaszkodik a szétszórtságáról, a mindenfelé szétrebbenéséről, hogy nem is a gyereket, hanem őt magát állítják sarokba? Miért érzi pont azt, amit akkor, mikor ő volt gyerek, hogy a gyomra összeszorul a tehetetlenségtől, aztán meg felülkerekedik benne a dac, és csak menne kifelé, hogy hagyják őt békén, hagyják élni, mert ilyen és kész, nem tud más lenni, nem tud a gyerekkel mit csinálni.. és a gyerek se magával... nem tudja a pókhálósan szétágazó figyelmét csokorba szedni, és a hülye pálcákra irányítani, az iratokra irányítani, a noteszekre irányítani... nem megy. Azért mondja persze neki, hogy így kéne, meg úgy kéne, meg is bünteti, de igazságtalan így az egész, mert tudja, hogy hasztalan, és csak ideig- óráig... talán valameddig, de holnap már úgyse nem.
Aztán bebújik a fürdőbe bőgni egyet.