Azt szereti csinálni, hogy egyedül kimegy. Először a kertben van. Beszélget a kutyával, vagy beül a tyúkok közé. Szétveri a nyári műanyag asztalt (mindegy, már öt éve süti a nap, szörnyen néz ki amúgy is), botokat keres és láthatatlan lényekkel küzd. Pakol a garázsban, megtalálja a pumpát, amit már megint elfelejtettünk elrejteni előle. Valamit csinál vele... valamit, ami nem pumpálás. Azután valahol kihullik a kezéből. Megint egy hétig kereshetjük.
Elindul. Csak úgy megy az orra után. Kimegy a kiserdőbe, vagy a másik irányba sétál el. Soha nem tudjuk, mit csinál, mert valószínűleg semmit se. Valószínűleg bogarakat szed, vagy üldögél az avarban... egyedül van. Kipiheni a családot. Én meg jövök haza, és a többiek úgy fogadnak:
Már megint elszökött.
Nem szökött el.
És ha elüti az autó???
Nem üti el. Tud közlekedni.
És ha bántják, baj éri, ellopják??? Van ilyen.
Nem érheti baj. Nem történhet ilyen. Nem akarom, hogy a fejembe betegyétek a félelmet. Nem akarom korlátozni a saját félelmeim miatt. Én is már ennyi idősen...
Az akkor volt. Most más világ van. Múltkor is volt az a kisfiú, akit...
Nem akarom ezt hallani. Nem akarok arra gondolni, hogy ez más világ, hogy elkaphatják, megverhetik, elgázolhatják... nem. És nem szökött el, csak nem mert kéredzkedni, mert félt, hogy úgysem mehet. De na jó. Keressük meg! Na nézz oda! Már jön is. Ne bántsd! Ne szidd meg! Itthon van, ez a lényeg. És volt fél órája, amikor szabad volt.