Az erdő, ahová kirándulni szoktunk, gombák csodálatos tárháza. Találtunk már ott gyilkos- és légyölő galócát, fagombákat, tintagombát, és millió, szépséges őzlábgombát is, ami Nagyfiam tanulmányai szerint ehető. Néhány nappal ezelőtt ő próbálta nekem bebizonyítani, hogy igenis, ha kirántjuk és befaljuk, semmi bajunk nem lesz tőle, de én - köszönhetően a gombamérgezésekről szóló rémtörténeteknek - azt mondtam, ne erőltessük a dolgot; jobb a bolti lefóliázott. Az legalább biztos.
Hét végén viszont családi összejövet volt nálunk, ahová nagynéném kábé 10 kiló őzlábgombával érkezett, amit ott az orrunk előtt tisztított konyhakészre, és dugdosott be anyáék fagyasztójába. Ő mostanra már túl van néhány vacsorán, és még él, ilyenformán a gyanakvás lassanként alább hagyott bennem.
Tegnap újra kint jártunk, és az erdő jólelkűen kínálgatta a pizza nagyságúra nőtt kalapokat. Én lelkesen futkostam és keresgéltem, készülve a rántott gomba- francia saláta verzióra, fiamba viszont beköltözött a gyanú: mi van, ha mégsem az ez itt, aminek látszik. "Elégedett" lehetek magammal: sikerült teljesen elbizonytalanítom a saját tudását illetően. Hiába a gombahatározó, az iskolai rendszertan, anya parázása meggyőzte őt arról, hogy ami nem fóliasátor alatt növekszik, az mindig gyanús. Ma tehát visszük a megtisztított, előkészített fejeket a gyógyszertárba, ahol vizsgálatot kérünk, nehogy valami álruhába bújtatott galócát faljunk föl.
És igaza van a gyereknek! Biztos, ami biztos... csúnya halál a gombamérgezés. Fájdalmas és csúfságos. Egy sétát megér, hogy szakértőnek megmutassuk az ebédet.

Ps: Azért ha a postok holnaptól elfogynának... ha a szakértő (a határozó, az internet) tévedne... szóval minden jót mindenkinek, persze azért remélem, mégse...