Töredelmesen bevallom, nem figyelem a Megasztárt. Soha, egyetlen szériát nem néztem. Talán mert elegem van már a szavazós, semmit sem elmondó, csak a látványra apelláló műsorokból. Nem érdekel különösebben, legfeljebb a vége felé kukkantok be, hogy bemérjem, kik lesznek a jövő év ünnepelt favoritjai. Jaj, de nem! A legelső válogatásokról készült kisfilmeket meg szoktam nézni. Az éves röhögésem 80%- át akkor tudom le, mikor az önjelölt sztárokat figyelem, és igen, bizony, kell az állandó megerősítés, hogy vannak még nálam is eszelősebb nagykorúak a világban.
Lakatos Krisztián neve éppen ezért nem mondott semmit nekem egészen addig, míg tegnap a Naplóban nem láttam az összeállítást a zágrábi fellépéséről, és a továbbjutásáról a műsorban.
Borzongató volt hallani a hangját, és megható is, ahogy az egész családja együtt szurkolt neki.
6 éves kora óta dolgozik azért, hogy a nagy zenészdinasztia nevét a saját hátán cipelje tovább. Nagy felelősség ám ez, nagyon nagy. Nem éppen kisfiúknak való felelősség. Nem is 18 éveseknek való felelősség.
Vannak ilyen ifjak is, és juj, hogy roma, úgy bizony, épp, ahogy az egész család. Engem mégis magyaros büszkeség járt át, mikor Sinatrát nyomta Richard Holdbrook előtt. Nem jutott eszembe egy percre sem, hogy ő nem úgy magyar, mint én vagyok, csak az jutott eszembe, hogy ez ám a nem semmi, és milyen jó, hogy van egy ilyen hang ebben az országban, mert ettől én is kihúzhatom magam picit. Meg is szerettem rögtön, mikor a kis pihék kezdtek felemelkedni a hátamon, és nagy drukkolásokkal irányulok felé- na nem a Megasztárt illetően, az nem falat neki, úgy hiszem. Drukkolok, hogy még sok ilyet, Sinatrát meg minden mást is. Ismerjék csak minél többen mindenhol, szaporítsa ő is azon magyarok sorát, akiktől jobban érezhetem magam a világban.