" Nagyon ideges vagyok most. Elszúrtad a szakkörömet, éppen te. Nem hiszem el, hogy húsz gyerek jól érzi magát, és pont neked nem tetszik! Fetrengesz, elvonod a többiek figyelmét, nyegléskedsz. Torkig vagyok azzal, hogy semmit... semmit a világon nem csinálsz. Beírattalak sportra, zenére, táncra, mindent igyekeztem megmutatni, te meg beletojsz az egészbe. Nem érdekel semmi. Hogy merjek én angoltanárt fizetni? Hogy bízzak abban, hogy te majd komolyan veszed, és csinálod? Hogy merjek jobb iskolát keresni, és hinni abban, hogy tanulni fogsz? Nem azért vagy tehetséges, nem azért kapunk tehetséget, hogy kevesebbet kelljen dolgoznunk, mint a többieknek, hanem, hogy előbbre juthassunk! Te lustaságra cseréled a lehetőségeidet. Ebből elegem van! Tudod mit? Ne csinálj semmit! Fetrengjél a tévé előtt, nyegléskedjél, húzgáljad a szádat, teszek rá! TESZEK RÁ!"
Ő meg bemegy a szobájába sértődötten, nyeldesve a könnyeit.

Eszembe jut a sok- sok, elszúrt, ki nem használt lehetőségem, az elfecsérelt tehetségeim... minden, amit felkínált az élet, én pedig elmentem mellette, vagy lustaságra váltottam. Osztom az észt, mintha én mindig jól csináltam volna, tudtam volna előre, hogy mit veszítek minden elvesztegetett perccel.
Sok csalódás kell, hogy az ember megtanulja használni, kihasználni, megdolgozni, megtalálni, elérni, akarni, tenni érte, küzdeni, kérni, megköszönni, értékelni, szeretni, hinni, tudni, sajnálni, élni, élni, élni... nem csak úgy éldegélni.