Egy ismerősöm, aki most költözött Pestre, arról beszélt nekem, hogy a legnehezebb neki az egyedüllét. Jó a munka, kedveli a munkatársait, jó a város, minden tetszik, de utál hazamenni, mert nyomasztja az albérlet csendje.
Nem értem én ezt.
Felnőtt emberektől (jobbára nőktől) hallom ezt rendszeresen, hogy képtelenek egyedül maradni a lakásukban. Mikor a férjük kiküldetésben dolgozik, a gyerekkel alszanak, félnek, unatkoznak, ismerősöket hívnak magukhoz, csak hogy tudják, van ott valaki.
Annyit filózok ezen, hogy miért éreznek ők így. Én soha nem féltem egyedül lenni. Az albérletekben is inkább az nyomasztott, ha valakivel meg kellett osztani a lakást.
Már jó ideje nem egyedül élek, így a magányosan töltött idő méginkább felértékelődött. A csönd, a "nem szól hozzám senki és nekem sem kell beszélnem" csodás és pihentető, kikapcsol, ellazít.
Azt mondják, az ember nem sziget. Összefonódik másokkal, része az egésznek, nem különülhet el, mert akkor elsorvad.
Kicsit azért mégis sziget. Szigetek kapcsolódnak egymásba minden találkozáskor. Ha mindig csak kifelé élünk, együtt vagyunk, kapcsolódunk, akkor elveszhet a saját világunk. Ha egy embersziget úgy érzi, hogy folyton kell mellé valaki, mert üresek az egyedül töltött percek, akkor vagy nincs jóban magával, vagy indokolatlan félelmei vannak, vagy a saját világát unja leginkább.
...
Vagy nem sziget.
