Hideg van. A macskák esténként a bejárat előtt üldögélnek, hátha az éjszakát a lépcsőházban tölthetik. Néha megszánom őket. Tegnap is jó voltam, a kisebb kéredzkedett. Jól van, nem bánom. Nem szarunk, nem szőrözünk, ennyi a feltétel. Macska boldogan be. Míg mosogattam, felmostam, a tévében a Fábry- féle Dumaszínház ment éppen. Igyekeztem hallani, de folyamatosan a buta macska nyávogása szűrődött be a lakásajtón. Mi van ezzel a döggel? Beteg, vagy tudathasadása van, vagy mi? Beteges fejhangon visít szinte... nem, ezt mégsem nevezném nyávogásnak. Ez annál sokkal rémisztőbb, idegesítőbb hang. Kinyitom az ajtót:


- Mi a franc bajod van??? A macs' álmosan néz fel rám. Hm. Teljesen nyugodtnak tűnik. Ajtó be. A hang nem szűnik, hallom továbbra is, és pont a legjobb poénokat cseszi szét, hát már nagyon ideges vagyok, a fene ebbe a dögbe. Feltépem az ajtót, felkapom, elég volt, eltakarítom a hülye nyávogós fajtádat. Szépen leviszem, kirakom, agyő, mehetsz a kazánházba, majd a kutyával összefekszel. Újra föl, poénok mehetnek, gyorsfelmosó mehet, már nem zavar semmi... de mi ez, basszus??? A hang nem lankad, visítvonyítnyávognyiheg... és vihog is. IGEN, VIHOG!!! Ez nem macska, te jó ég! Ez ember! Bent röhög a tévében. Valami tudatmódosult némber élvez el minden szóviccen. Nem is a műsort élvezi, magát élvezi, azt, hogy a fél ország hallja az ő kacaját, amely ledózerol egy egész műsort, felismerhetetlenné téve a poénokat. Próbálok benyúlni a képernyő mellett, hogy elkapjam a nyakát, kihúzzam a nézők közül, meglóbáljam a fejem fölött, és kivágjam a hóra a macska után:
Itt röhögjél vazze!