Jó futós nap lesz ez, már reggel tudom. Egy kávé barátnőmmel- céges dolgokról beszélünk, mert egy helyen dolgozunk. Azt kérdi, mennyi lesz az animátori díj? Hát nem tudom, erről nem beszéltünk. Minek az amúgy is? Minek? Mert készültél, vezetted a csoportot, tiéd volt a felelősség, azért. Jó, persze, igazad van, de közben ott lehettem, láthattam, sose mentem volna el amúgy. Fiam is látta, színházba jár, kirándulni is fog, megmutathatok neki egy csomó dolgot, és kapok érte fizetést, szarok az animátori díjra, nekem nem fontos, érted? Áh, az nem úgy van! Ezeket le kell tisztázni.
A munkának ára van.

Hm, lehet. Mindegy. Én másképp számolok. Most meg indulok, mert találkozom Atibivel, és kifizeti a pénzem, amit úgy nem is nagyon tudok, hogy mennyi, mert a benzin, egy elcsúszott szerződés, a drágább színházjegyek... sacc per... bíznom kell benne. Nem lehet, hogy átverjen, mert ebből lesz karácsony, hát csak jó pénz lesz, muszáj jó pénznek lennie... Hopp, de még előbb iskola, ebédjegyeket kikérni, múlt héten elmaradt, bevinni a fiúknak, hogy délben kapjanak enni.
Nagyfiamék osztálya üres, csak a tanárnő van ott, a gyerekek tornaórán. Bocs, bocs, csak a kaja miatt. Ide teszem a padjára, minden rendben? Igen, minden, persze, hogy rendben... De azt mondd már meg nekem, mit csinálsz te ezzel a gyerekkel, hogy ez ilyen érett, komoly és bölcs?
Ééén? Én semmit. Nem tudom. És eszembe jut, mikor a színházban a jegyek után futkostam, és pakoltam a cuccaim ki és be, és kiesett a telefon, ő pedig felszedte,  letettem a táskát, ő hozta utánam, ellenőrizte, hogy az autó kulcsa meglegyen, összeszedte a holmimat és vigyázott rám. Akkor bennem is megfordult, hogy hogyan ilyen ez a gyerek? Hogyan ilyen gondos? Mellettem???
Lelépek, már lassan dél van, rohannom kell, a főnök vár. Elszámolunk, trallala, aztán vásárlás, karácsony! A Jézuskának leadva a kérések, és most, most mindjárt kiderül, hogy vajon mennyi teljesülhet belőlük. Izgulok. Beugrok egy írószerbe, Atibi olyan szétszórt, mint én, csak éppen ő cédulázik, míg én egyetlen füzetben vezetek mindent. Mikor megbeszélünk, akkor én lapozok folyamatosan, ő pedig a cetlik közt kutat. Ez így hosszadalmas. Egy elegáns határidőnaplót csúsztatok aranyszínű tasakba- karácsony van, vagy mifene.
...
- Mennyire gondolsz?
- Nem tudom.
- Ne mondj ilyet! Valamennyit csak számoltál.
- Tényleg nem tudom... csak úgy sejtem.
És mondja, hogy mennyi. Az üzemanyagért többet számol, a telefonom kevesebbet használtam, mint amire számított, így a különbözetet is odaadja, örül neki, hogy kicsi számlát csináltam.
És fizet animátori díjat!!! Nem keveset. Kérés nélkül.
Úgy megölelném, nagyon szeretem most, ő nekünk a Jézuska (jól van, tudom, hogy jogos munkadíj ez, de mégis), ehelyett csak átnyújtom neki az ajándékom. Félszegen áll, jóban vagyunk, de nem tudni, mennyire. Puszit szoktak ilyenkor az emberek, de mi nem vagyunk barátok, együtt dolgozunk, fura helyzet ez, jó kis munkakapcsolat; azt mondja, zavarban van, nem számított rá, ő későbbre készült, majd a GLS- szel küldeti ki az ajándékom. Pont karácsonykor, de ne gondoljak nagy dologra, csak valami apróság.
Repülök, rohanok, minden jó, megyek a Malomba, plázamacska leszek ma is, ott a könyvesbolt, a kívánságlisták eleje. Alig érek be, cseng a telefon. A főnök újra. Mit akar? Mit hagytam ott? Mit számolt el?
- Kapcsold be a telefonon a billentyűzárat, mert pár perce felhívtál... még jó, hogy engem, nem valamelyik kapcsolattartód.
Úristen! Pár perce még a kocsiban ültem, üvöltött a rádió, s vele én is: Beginn', beee- ginn... Ez gáz. Nagyon gáz.
És aztán ott ülök a könyvek előtt végre, ezt szeretném hetek óta. Lapozgatok, keresgélek, mindenkinek azt, amire vágyik. Meg is vannak. Nem olcsók. Nagyon nem. Senki nem kért őrületes dolgokat, haszontalan, ostoba dolgokat, de van értékük, ha összeszámolom.
És ahogy szól valami kellemes (nem karácsonyi teszkós) zene, valahogy annyira rámjön a bőgés. Mindig bőgök mostanában, pedig nincsen baj. Sose akkor sírok, mikor baj van. Tavaly például, vagy azelőtt, mikor már előre tudtam, hogy nem lesz meg az, amit szeretnék, mert nincs rá pénz, elborítanak a számlák, nincs munkám, akkor nem sírtam.
Futkostam, keresgéltem a hasonlatost, a talán olyat, a hátha örül nekit, kidolgoztam B tervet, C tervet, mert pont olyat lehetetlen volt adni. Most pedig itt ülök, kezemben a könyvekkel, és bőgök. Szép karácsony lesz ez, nem szorongós, kapkodós. Hát ezért sírok. Aztán meg azért, hogy van munkám, nem is kevés, meg azért, hogy a fiam vigyáz rám, és bölcs meg okos, meg azért, mert majd két ünnep közt mr. Darcyval egy napot lazulunk valami klassz helyen, aztán sétálunk a városban, meg azért, mert Júlia nem lehet Rómeóé, mert holnaptól lejjebb megy a benzin ára megint, mert Busht cipővel dobálták meg, mert együttérzek azokkal, akik a vasutasok miatt stresszeltek ma... sírok a világbékéért, meg úgy egyáltalán...
Megnyugtató dolog egy könyvesbolt kisszékén elérzékenyülni csak úgy.