Amikor Nagyfiam elsős volt, volt egy osztálytársa, aki rendszeresen bántotta. Sokáig nem tudtam erről. Láttam foltokat, de soha nem volt egyenes válasz a miértekre. Aztán egyszer elszólta magát a gyerek, és ahogy faggattam, elmesélte, hogy egy kissrác rendszeresen földre tiporja, rugdossa, megveri. Akkor én bementem az iskolába, és azt mondtam nagyon közelről a kis zsiványnak, hogy ha még egyszer megtudom, hogy hozzáér a fiamhoz, le fogom tépkedni a füleit. Mélyen beletiportam a gyerek lelkébe, bizony. Meg is kaptam az anyjától, hogy mennyire méltatlanul viselkedtem. A fiam barátaitól pedig az elismerést, amiért megállítottam a szóban forgó gyereket. Mint kiderült, többeket bántott már. Attól a naptól kezdve azonban vége lett az uralmának.
Nemrég Picike panaszkodott, hogy néhányan csúfolják az óvodában. Hol a kabátját kezdik ki (állítólag lányos), nemrég egy világos színű zokni miatt ment a fikázás. Bementem, kértem az óvónőt, hogy figyeljen oda, mert a gyerek már nem akar oviba menni reggelente. Elbeszélgetett velük, miegymás, de a csúfolás nem maradt abba. Eluntam ezt, és valamelyik reggel, mikor Picike éppen a főfikázó kisfika mellett öltözött, jó hangosan megjegyeztem: Na drágám, aztán ha valaki csúfolni fog ma, csak mutasd meg nekem délután, és én majd jól szájba vágom. Aztán jól ránéztem a kiscsávóra.
Azóta nem piszkálják. Senki.

Ez csak azért jutott eszembe... mindegy miért. Egy mai beszélgetésemről jutott eszembe, és az egésszel oda akarok kilyukadni, hogy manapság a pedagógus egy imamalom, egy borsófalrahányó, egy elakadt lemez. Csak hajtja a magáét jóságról, illemről, tolarenciáról, mondja, mondja, mondja hasztalan.
Milyen jó, hogy én már "csak" egy szülő vagyok, akit nem rúgnak ki az állásából, ha megemelem a hangom, vagy megmutatom egyszer egyszer, hogy minden erősnél van egy még erősebb.