Melissa Etheridge

Napra pontos

december 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

.

  • : Tudok egy honlapot, amelyen akár több száz, vagy... (2012.03.27. 12:03) MLM újra
  • Királyhegyi Sport: Talán segíthetek néhány eszközzel, s módszerrel... (2010.02.17. 21:01) Kareoke
  • Hópofi: Sziasztok!Tegnap kezdtem el olvasni Müller Péter... (2009.11.25. 23:40) Müller Péter
  • Lenoks69: Hát ja, ezek fantasztikusak... Micsoda tehetség!... (2009.11.20. 00:18) Debreceni Fotóművész Zita
  • alibabaesanegyvenhattyu: :) milyen igaza van ! (2009.11.04. 13:23) Tévévilág

Beszélgetős

&n #a0522dbsp;

.

szivtars

Címkék

blog (235) család (230) életem (362) emberek (124) emlék (31) gondolatébresztő (70) gondolatok (277) gyerek (290) humor (82) iskola (39) közélet (64) kultúra (33) lélek (99) napló (197) (254) önismeret (78) szerelem (180) szórakozás (38) Címkefelhő

Kérdezős

2008.12.18. 20:49 - Doris, a komisz

Címkék: gyerek gondolatébresztő


Esténként úgy szoktuk a fiúkkal, hogy megbeszéljük, kinek mi volt a napjában a legjobb és a legrosszabb, aztán valami "fura" kérdést teszek fel, arról beszélgetünk, végül mesét mondok.
A mai kérdésem az volt, hogy ha lenne lehetőségük segíteni pénzzel valakinek, és kettőből választhatnának, akkor kinek adnák a pénzüket: egy haldokló kisfiúnak, akinek az életét mondjuk egy héttel, vagy kettővel meghosszabbíthatnák így, vagy pedig egy kórháznak, ahol olyan műszert vennének belőle, amivel sok száz ember életét mentik meg. Muszáj lenne választani, nem lenne megosztható az adomány. A következő válaszok születtek:

 -  Én a kisfiúnak adnám. Bármennyivel tovább élne, annyival több érzése lehetne még. Talán valami csoda is történne vele.
- Én a kórháznak adnám. Ez így logikus. Ha a fiú tovább élne, de tudnák a szülei, hogy végül úgyis meghal, ők is tovább szenvednének.
- Én odaadnám a szegényeknek, hogy vegyenek ennivalót.
Három válasz, három indoklás, három igazság.

Tegnap láttam egy műsort, és ma többször eszembe jutott, milyen lehet az, mikor az embert egyszer felhívják a munkahelyén, hogy menjen már be, mert a gyereke nem tudja mozgatni a jobb karját. Milyen lehet azután két napra rá megtudni, hogy a fiúnak műthetetlen agydaganata van, majd 3 hónap múlva számtalan kínzás és gyötrelem után végül egy szobában végighallgatni, hogy vége, nem tudnak már semmit tenni érte? Milyen lehet ülni mellette, nézegetni a tavalyi ellenőrzőjét a sok- sok ötössel, a fotóit a nyaralásról, a szülinapról?...
Olyan lehet, mintha egyszerre ellopnák az összes álmunkat, reményünket.
Mit lehet ilyenkor csinálni? Mibe lehet kapaszkodni? Milyen segítséget lehet kérni?
Nem  kegyetlenség-e  minden követ megmozgatva, mindennel szembe menve, újabb és újabb szenvedéseket okozva neki akár néhány nappal tovább itt tartani? Érte van ez, vagy magunkért?
Hogyan lehet egy gyereket méltósággal elengedni? Hogyan lehet méltósággal végignézni, ahogy az élete kifolyik az ujjaink közül?

A bejegyzés trackback címe:

https://doris.blog.hu/api/trackback/id/tr66830482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Merci! · http://prante.hu/blog/ 2008.12.18. 21:41:48

Azt gondolom, hogy ez kétoldalú dolog. Valószínűleg nagyon nehéz elmennie, ha a szülei nem engedik és ők sem tudják elengedni, ha ő még nem tud elmenni. El tudom képzelni, hogy szüksége van arra a kis extra időre, amit kap, ahhoz, hogy felkészüljön az útra. Ezt csak egyféle képpen lehet kideríteni: őszintén kell beszélgetni. És még egy: a fizikai fájdalmak nem egyértelműen öncélúak, segíthetnek neki megválni a testétől... Én hiszek abban, hogy ez is egy döntés eredménye, ha nem is tudatos... Oldalakat tudnék teleírni a gondolataimról ebben a témában, de 1. részben már megtettem :) és 2. megkíméllek :)

vicger · http://vicger.blog.hu/ 2008.12.18. 22:05:03

Nagyon nehéz kérdések ezek.. azt gondolom, csak kegyetlen őszinteséggel lehet rá valóban válaszolni. Én nem tudnám elengedni... szerintem... önző lennék.. mert mi lesz velem nélküle? Saját magam általa határozom meg, s ha ő nem lesz, akkor velem mi lesz? Persze elérkezik a pillanat, hogy el tudjam majd engedni, de addigra már én sem lennék én...
Durva. Mostanában kerülget a halál. Valahogy mindig találkozom vele, valamilyen szinten, gondolatban, olvasmányban, párom munkája által, az ő elszólásaiban. Remélem ezen a szinten megbirkózom vele, s nem tevődik át ez a találkozás más síkba......

Doris, a komisz · http://dorisnaploja.blogspot.com 2008.12.19. 06:37:51

Attól félek, hogy én sem tudnám elengedni. és mikor erre gondolok, akkor arra is, hogy az az egész hit, amit felépítettem magamban, lehet, hogy hazugság. Könnyű addig arról beszélni, hogy a halál nem is annyira rémisztő, amíg nincs valaki, akit el kell oda engedni. Bár nekem a szenvedés még mindig sokkal inkább rémisztő, mint a halál. Az is lehet, hogy egy idő után inkább azt gondolnám, legyen inkább vége, mint hogy szenvedjen. Azt sem tudom, tudnék- e beszélgetni. Szerintem csak sírni tudnék.


süti beállítások módosítása