Esténként úgy szoktuk a fiúkkal, hogy megbeszéljük, kinek mi volt a napjában a legjobb és a legrosszabb, aztán valami "fura" kérdést teszek fel, arról beszélgetünk, végül mesét mondok.
A mai kérdésem az volt, hogy ha lenne lehetőségük segíteni pénzzel valakinek, és kettőből választhatnának, akkor kinek adnák a pénzüket: egy haldokló kisfiúnak, akinek az életét mondjuk egy héttel, vagy kettővel meghosszabbíthatnák így, vagy pedig egy kórháznak, ahol olyan műszert vennének belőle, amivel sok száz ember életét mentik meg. Muszáj lenne választani, nem lenne megosztható az adomány. A következő válaszok születtek:

 -  Én a kisfiúnak adnám. Bármennyivel tovább élne, annyival több érzése lehetne még. Talán valami csoda is történne vele.
- Én a kórháznak adnám. Ez így logikus. Ha a fiú tovább élne, de tudnák a szülei, hogy végül úgyis meghal, ők is tovább szenvednének.
- Én odaadnám a szegényeknek, hogy vegyenek ennivalót.
Három válasz, három indoklás, három igazság.

Tegnap láttam egy műsort, és ma többször eszembe jutott, milyen lehet az, mikor az embert egyszer felhívják a munkahelyén, hogy menjen már be, mert a gyereke nem tudja mozgatni a jobb karját. Milyen lehet azután két napra rá megtudni, hogy a fiúnak műthetetlen agydaganata van, majd 3 hónap múlva számtalan kínzás és gyötrelem után végül egy szobában végighallgatni, hogy vége, nem tudnak már semmit tenni érte? Milyen lehet ülni mellette, nézegetni a tavalyi ellenőrzőjét a sok- sok ötössel, a fotóit a nyaralásról, a szülinapról?...
Olyan lehet, mintha egyszerre ellopnák az összes álmunkat, reményünket.
Mit lehet ilyenkor csinálni? Mibe lehet kapaszkodni? Milyen segítséget lehet kérni?
Nem  kegyetlenség-e  minden követ megmozgatva, mindennel szembe menve, újabb és újabb szenvedéseket okozva neki akár néhány nappal tovább itt tartani? Érte van ez, vagy magunkért?
Hogyan lehet egy gyereket méltósággal elengedni? Hogyan lehet méltósággal végignézni, ahogy az élete kifolyik az ujjaink közül?