Fiam szülinapi partira hivatalos. A meghívón nem áll, hogy hánykor kezdődik, de emlékeim szerint három órát mondott a gyerek. Délután próbálom Picikét altatni, én persze egy órát szundítok, miközben ő álmatlanul forgolódik. Csak azért sem alszik, hisz ő már nem kicsi, nehogy már pihenjen. Három előtt nem sokkal ébredek, kapjuk össze magunkat, viszlek máris. Kint van a buli egy tanyán, az ő tanyájukon. Csak nagyjából tudom, merre kell menni.
Milyen lehet az a tanya?
Gazdagok, azt tudom; az elmúlt egy évben különösen feltűnően meggazdagodtak, de csak sejtem, mivel foglalkoznak... cégek, gabonázás, kamionok. Megyünk kifelé a pusztába, fiam közben egy plüss mikulással játszik, amit ajándék gyanánt viszünk. Gondolkodom, vajon jó kis ajándék- e ez? Megvan mindenük, most voltak Egyiptomban, Jordániában, a kertjükben medence, és van tanyájuk is, ahol bulit tartanak. Hol van ehhez képest ez a kedves plüssbaba? Táncol a mikulás fiam kezében, egyre jobbakat talál ki, nagyon vicces, röhögünk egyfolytában. Közben eltévedünk, telefonálok:
- Mi van drága? Te éjszakára hozod a gyereket?
- Mer' mér'? Háromkor kezdődött, nem?
- Egykor. De mindegy. Hol vagytok? Jól van. Erre, arra, aztán ott a tanya, de gyertek tovább, mert kint vagyunk túrázni.
Jó. Megvan a leforduló, hosszan befelé betonút visz. Tábla hirdeti, hogy ez az ő utuk. Valami uniós bigyóból épült, ott van rajta az Ildi neve, hogy ő csinálta, vagy mi. Öcsém! Három kilóméter legalább, egész a házig. A "tanya" kétszintes, hatalmas, frissen vakolt kúria... hát ez gyönyörű!... Napkollektor, traktorok, kamionok. Nem akarok most azzal bölcselkedni, hogy bizonyosan mindenkinek megvan a maga keresztje, meg hogy a pénz nem boldogít. Nem, mert ahogy nézem a házat, azt gondolom, jó nagy keresztet tud ez kompenzálni, és hogy cipel ott keresztet az is, akinek kevesebb van. Vagy semmi esetleg. Jó nekik, na!
Meglátom a kis csapatot, kiugrunk a kocsiból. Fiam kabátja alól előbújik a mikulás, mókázik vele, úgy mozgatja, mintha élne. Az ünnepelt boldogan kap utána. Ildi, az anyukája jön a csapat végén, mosolyog. Mindig mosolyog, fura egy nő; annyira kedves és közvetlen, nagyon csípem, és hát nem is tudtam, hogy ennyire túlzóan sok van nekik. Nem érzem soha. Nem látom rajta soha. Külön szimpatikussá teszi, hogy mindig rengeteg pirosat visel magán. Csupa energia és mosoly. Megállunk, beszélünk:
- Kijöttünk túrázni egy kicsit, szép ilyenkor a puszta. Én amúgy is sokat járok ki a gyerekekkel. Bóklászunk, beszélgetünk, most meg mutattam nekik itt ezt a házat- Egy romhalmazra mutat. Omladozik ott valami építmény, a teteje deszkákból, palákból, fóliákból. Az ablakokon is fólia. Tényleg, ez olyan ház formájú, eddig fel sem tűnt. Előtte szamár legelész, egy kutya kikötve. Siralmas.
- Ja, itt emberek élnek?
- Itt? Persze. Egy egész család. Itt nevelik a gyerekeiket. Na. Vannak családok, akiknek így kell élniük ebben az országban. Elszomorító ez. Építjük Európát (gúnyos él van a hangjában)... Meg szoktam néha mutatni a gyerekeknek ezt a helyet, hogy lássák, nincs miért sírnunk, szerencsések vagyunk. Örüljünk annak, amink van.
