A karácsonyi ebéd után egyszer benyitottam a 20 éves unokaöcsém szobájába. A kanapén feküdt a barátnőjével. Aludtak, és a lány hátulról átfonta a két karjával, hozzábújt egészen. Akkor eszembe jutott, hogy én soha, senkivel nem feküdtem úgy, hogy átöleltem és hozzá bújtam volna. Én az vagyok, akit mindig átölelnek. Már ha hagyja. Mert ha túl szoros, vagy túl sokáig tart, akkor meg akarok fulladni, nem bírom egyszerűen az ölelést, aludni sem tudok úgy, ha érzem magamon a karját valakinek. Olyan az, mintha meg lennék kötözve.

Anyáék szóltak, hogy szombaton reggel vigyük el a fiúkat hozzájuk, ergo a napot együtt töltjük mr. Darcyval.
Kell már ez a nap. Érzem egy ideje, hogy megint kezdek túlságosan jól ellenni magamban. Kommunikálok azért, nagyon vidám beszélgetéseim vannak, hülyülök is, ha kedvem van, együttérzek a náthás mr. Darcyval, megsimogatom a buksiját, van orgazmusom is, tehát látszólag minden jó, kivéve, hogy mindezt nem azért teszem, mert nekem van szükségem rá, hanem mert neki van erre szüksége. Közben pedig ülök a szigetemen, és kívülről látom az egészet. De már legalább látom. Egy nap, ami csak rólunk szól, éppen jól jöhet, hogy eszembe jusson, nem egyedül élek.