"- Az a bajod, hogy nem figyelsz semmire normálisan. Itt ez a vers, te meg szórakozol a tolladdal, csavargatod a lábujjadat, és minden más jobban érdekel, mint a tanulás.
- Ez nem igaz! De a Bencével most is olyan szeretősen tanulsz, velem meg mérgesen.
- Mert vele nem is kell tanulnom. Bement, és megtanulta egyedül. Csak felmondja hibátlanul. Veled meg itt sportolok egy órája. Nem csoda, hogy mérges vagyok. Koncentrálnod kell a figyelmedet, annyi az egész. Nem olyan nagy dolog az..."
Erről rögtön eszembe jut, mikor egyszer egy komoly szakmai értekezleten ültem. Az asztal túloldalán, szemben velem egy kolléga magyarázott valami állati fontos dolgot, a mellettem ülőnek meg volt egy tolla, aminek a végén egy világítós, lézerszerű lámpácska volt. Gyönyörű kék fénnyel világított, bizony ám. Először óvatosan kipróbáltam, hogy átsüt- e vajon az ujjamon... aztán a tenyeremen. Végül ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy bevizsgáljam, vajon keresztülvilágítja- e az arcomat is. Feltűnés nélkül behelyeztem a számba, majd mikor a kolléga rám nézett, hirtelen megnyomtam a kapcsolót. Persze rezzenéstelen arccal.
Bejött.
Milyen jó, hogy egy felnőttet nem lehet állandóan kioktatni a dekoncentráltsága miatt!