Nem is tudom, miért gondoltam, hogy majd kiakasztunk néhány etetőt, és két napon belül madarak fognak a kertünkben hemzsegni.
Nyilván azért, mert amíg nem volt kint semmi, addig jöttek. Volt itt mindenféle: verebek, cinegék, pintyek, szarkák. Tavaly télen a teraszon lakó papagájainkat kétszer támadta meg egy sólyom... vagy ölyv... vagy nem tudom, mi. Egy este pedig, mikor kimentem, mert rémülten röpködtek a helyükön, egy szépséges bagollyal néztem farkasszemet 20 centi távolságból.
 

Szegényke megzavarodott a fénytől, és néhány másodpercig nem is tudott mozdulni. Áááh, egy csókot nyomtam volna legszívesebben a szépséges arcára!
Most végre elkészültek a házikók és megtöltöttük őket magokkal. Azóta néma csend van. Sehol semmi. Hát normális dolog ez?
De ha egyszer... Ha egyszer megjönnek, akkor aztán jöhet jó idő, szép világ, nálunk mindig lesz étel nekik. Én pedig ott fogom figyelni őket az ablak előtt. Azután kiülök a fa alá, a fejemre és a vállaimra magot szórok, és mozdulatlanul várok, amíg hozzám röppennek. Lassan majd kitavaszodik, nyár lesz, újra ősz, és én még mindig ott leszek közöttük egészen addig, amíg kinő a szárnyam, és Isten egészen madárrá változtat.