Voltam ma egy nagyszerű iskolában. Ez a Katedra. Számtech. és művészeti képzés középiskolai szinten. Imádtam ott lenni! Sehol másutt ennyi klassz fiatalt nem láttam együtt. Az egy dolog persze, hogy köszönt mindenki (ez teljesen szokatlan), meg félreálltak, mikor nyomultam a folyosókon... ez mind nem számít. Inkább az, hogy nagyon nagy számban láttam igazi szép arcú... különös arcú "gyereket". A legidősebb is csak 18 éves, mégis remek ízléssel öltöznek, eredetiek, olyan kis "készek".

Nézegettem a képeiket a falakon, aztán ahogy jöttek ki óráról a különös sapkáikban, teljesen másnak láttam őket, mint a legtöbb kamaszt. Éreztem az erejüket, amivel megélik, hogy tehetségesek, olyan úton járnak, ami nem sok embernek adatik. Éreztem, hogy az, hogy képesek kifejezni magukat (tánccal, festéssel, rajzolással) érettebbé, teljesebbé teszi őket az átlagnál. Megsimogatni lett volna kedvem őket.
Önkifejezés- ez a belső harmónia alapja. Ez adhat rendet, nyugalmat. Átvezethet nehéz helyzeteken, megerősíthet, segíthet az önismeretben. Úgyhogy itt az idő: ragadjunk ceruzát, ecsetet, gyurmát, zenéljünk, táncoljunk, énekeljünk, mindegy mit, csak csináljunk valamit, ami megfoghatóvá, hallhatóvá teszi az érzéseinket! Sokkal jobban fogjuk érezni magunkat (ezt meg én tudom!)