Már egy ideje bosszant, hogy mennyire nem olvasok. Azzal sem mentegetem magam, hogy kevés az időm, meg hogy elalszom, ha este könyvet veszek a kezembe... ez hülyeség. Akinek van ereje írkálni, az minimum olvasson is, nem igaz? A dolog ott bukik el, hogy nem tudok úgy elmélyedni egy regényben, ahogy régen. Néhány napja mondta R. azt a kifejezést, hogy "beköltözni egy könyvbe". Na ez volt nekem nagyon rég. Valaha volt olyan, hogy éjjel háromkor nyitott rám apa, hogy mit csinálok még ébren, mikor másnap iskolába kell mennem. Kábán néztem fel: olvasok... Később is fél napokat, egész éjszakákat virrasztottam át úgy, hogy észre sem vettem az idő múlását.
Manapság van esetleg fél órám, egy órám, közben a háttérben mozog a család, zörög valaki, s kizökkent az olvasásból. Így nem is élvezetes az egész. Csak a felszínen úszkál az ember, nem érzi, nem éli azt, ami papírra van vetve előtte.
De tudod mit? Még ez sem mentség. Bánt, szégyellem, és hiányzik. Tudom, ha néha mégis olvasok (nem hírportált, nem szakmait, nem újságot, nem blogot), a nyelv szinte újjászületik bennem. Beépül a szókincsembe az egész könyv, a stílus, s azután hónapokig magamon hordozom.
Ez nagyon hiányzik már.
Polcz Alaine- t választottam. Nagyon sokat hallottam, olvastam róla, érdekelt már jó ideje. Álltam a könyvtárban, és két kötetet tartottam a kezemben. Az egyik a Kit siratok? Mit siratok?, a másik a Kit szerettem? Mit szerettem? Vajon melyikkel kezdjem? Meghalással, vagy szeretéssel? Végül egy olyat választottam, amiben mindkettő jelen van, az Egész lényeddelt. Estig nem tudtam belenézni. Ott feküdt az asztalon, végül míg a többiek vacsoráztak, fellapoztam. Éreztem, ahogy szív magába:
"Mi minden történt az életben! De nem tudtam, hogy ilyen nagyon nehéz lesz a végén. Mi nehéz most? Szembenézni azzal, hogy elveszítem? Szembenézni azzal, hogy meghal? nem. Azt látni, hogy neki milyen nehéz.
Abban még örömöm is van, hogy készülődöm. Talán azért is készülődöm fokozottan- mert mi a jobb? A másik elvesztésére készülődni, vagy arra, hogy ez még így folytatódik hosszú ideig?"
Ps: Rendkívüli módon megtisztelő közös tanulmányban szerepelni vele, mondhatni egy lapon említve lenni vele, és még más nevekkel, de talán őt látni a leginkább szívmelengető, és most tényleg el kell, hogy olvassam, de nem azért, mert muszáj, és illik (ami persze úgy van), hanem azért, mert vonz magához, és mindig bele is botlok a nevébe, szóval biztos akar mondani valamit. Még egyszer köszönet, hogy ott lehetek a sorban (kedves L.), megtisztel és jólesik, de mégis furcsa, mikor az ember önmagát látja elemezve, górcső alatt figyelve, hogy most akkor az idő kezelése mily könnyed, és átjárható, és az élet szeretete, meg az emberek szeretete, és az újszerű szavak, melyeket használ, mintegy játszadozva a nyelv adta lehetőségekkel; meg hogy a hiányos szerkezetű mondatok történetté kanyarodása, és hogy mennyivel többet mond olykor a pusztán leírt szavaknál ez a napló itt... Ilyenkor aztán néz az ember tágra nyílt szemmel, és azt mondja: Nahát! Tényleg? A'ffene gondóta.
