Doris naplója

Sikerült kihasználnunk a tél utolsó havas hétvégéjét.
Nem messzi tőlünk van egy régi homokbánya, amiből mostanra védett erdő lett két szépséges szánkópályával. Két délutánt bírtunk végigordítani a fák között, nejlonzsákokon fetrengve, csúszkálva. Senki nem volt ott rajtunk kívül, mert nyilván azt gondolták az emberek, amit mi is, hogy mostanra elolvadt a hó maradéka is.
Pulóverben, sapka nélkül másztuk, siklottuk izzadtra magunkat, aztán elmentünk vadlesre. Ez utóbbi teljességgel felesleges volt, mivel nem sokkal előtte már az összes állat szívrohamot kapott az őrjöngésünktől, és eltávoztak a környékről. Egy őz azért átrohant az erdőn, mi pedig hanyatt- homlok utána vetettük magunkat, imígyen üvöltözve: Állj meg, ne fééélj!!!
Hasztalan erőlködtünk, természetesen.
A mai délután végén örömmel konstatáltam, hogy bár mindjárt negyven leszek, még mindig bírom az égig emelni a lábaimat (akár egyszerre mindkettőt), és bírok sikítozni (nem csak a félelemtől), valamint  tudok olyat is, hogy négykézláb lapulva az ágak közt nyomokat olvasok a hóban. Az is megy még, hogy hasra fekszem a zsákon, kezem- lábam széttárom, és fejjel előre száguldok a mélybe (bár ez erősen roncsolja amúgy sem számottevő melleimet). Nem jelent problémát nekifutásból térdre csapódni, és kicsivé összhúzódva gyorsulni fénysebességig... Frankó szórakozás ez, de be kell látni, a korosodás jelei azért kiütköznek lassan rajtam is. Leginkább ugyanis azt élveztem, mikor félrehúzódva a zajtól, a nappal süttettem magam, és a madarak csevegését hallgattam.
Amúgy öregesen...