Biciklizésből jövünk hazafelé. A házunktól nem messze három kislány sétálgat... Ó, igen, épp csak erre jártak. Kettő ikerke, nem éppen jól sikerült párocska, és egy angyali szépségű lányka. Hatalmas, nyílt szemek, meleg mosoly, a sapka alól derékig lobog a haja. Jaj, hiszen ezeket ismerem! Okoska osztálytársai. De mit keresnek itt? Tolom be a bicajt, a lányok félszegen állnak, köszönnek.
- Képzeljétek, mi pont itt lakunk ám!
- Igen, azért jöttünk erre(!!!), az Éviéknél vagyok, ők mutatták meg, hol lakik Ákos... Szép ház.

Vagy úgy! Szóval azért sétálgattok itt a hideg szélben, hogy hátha itthon van, hátha kinéz az ablakon, hátha meglát, hátha kijön. A széparcút Fanninak hívják. Ő a Szerelem. Úgy volt, hogy szombaton találkoznak, de anyukája válik, közben diplomázik, most tanul, és nem tudta megoldani a vendégeskedést. A kislány itt van valahol, valami régi barátnőnél, és elsétáltak ide, hogy lássák a fiamat. Hátha...
Bemegyek a kertbe, ők négyesben beszélgetnek, aztán Okoska jön:
- Átmehetek az Éviékhez?
- Nem tudom, nincs megbeszélve.
- Már elszaladt az Évi tesója megkérdezni.
És jön is vissza tényleg. Mehet, megengedték. - Jól van, egy óra, ötre itthon légy. Állnak tovább félszegen. Szabad a pálya, de most mi legyen? Szabad együtt lenni, de hogyan tovább? Nem iskola, csak ők kettennégyen. Mi lesz most?
- Futunk?
- Hát jó. Fussunk!
És futnak. Ákos elöl, a lányok kacagva utána.