Egy vendégem néhány éve hónapokon át migrénben szenvedett. Mindenféle vizsgálatokat megjárt- kiderült, semmi baja, végül beutalót kapott a pszichiátriára. 3 hónappal későbbre.
Elment szorgosan, kivárta a sorát. Bement, leült az asztal túloldalára.
- Mi a panasza?
- Semmi.
- De mégis...valami miatt itt van.
Itt kezdett sírni erősen. Erősen és megállíthatatlanul.
- Hja, már értem.
Az "orvos"megírta a receptet és útjára bocsátotta.
Másik vendégem pánikbeteg. 15 évesen nem mert az utcára menni. Kapott ő is gyógyszert, de még mindig nem mert utcára menni. Orvos mondta, szedjen többet. Napi 5 levél Xanax- ig sikerült feltornáznia magát, mikor elkerült Csernushoz gyógyszerfüggőséggel és pánikbetegséggel.
Egy barátom anyukája skizofrén. Otthon él, aztán mikor rosszabbodik az állapota, bemegy a zártosztályra, ahol ugyanazt a gyógyszert kapja, amit otthon is szed, és ami egy ingerületközvetítő lópikula millio mellékbigyóval. Az orvosa mindössze annyit tud- akar- hajlandó az ügyhöz hozzászólni, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség, bele kell törődni.
És a "legédesebb": Egy másik barátom feleségével történt, hogy a pszichiáter apjával egy fedél alatt élve sikerült észrevétlenül
Azt hiszem, akkor járunk legjobban, ha "normálisak" maradunk. De azért a kérdés mindig ott bujkál
Hová lesz belőlük a lélek megfejtésének vágya, a kíváncsiság?
A legizgalmasabb világ, ahol mozognak, de csak gyógyszereket látnak belőle.