Voltam kint a régi házunknál. Az egyik régi házunknál (merthogy sok helyen laktunk amúgy). Szóval azon a településen voltam, ahol nagyon régen egyszer vettünk egy tanyát, és nagy örömmel látogattuk hétvégenként, mert ez volt a mi hobbink, ahol elszakadhattunk a világ zajától, nevelhettünk zöldségeket, gyümölcsöket, és heverhettünk a fűben.

Aztán '89 - ben az életünk szilánkokra tört, és a szüleim rákényszerültek, hogy oda költözzenek (már nem hobbiból). 3 km- re a lakott területektől, olykor jármű nélkül, gyakran a megélhetés legalsó határát súrolva. Én fősulin, hátam mögött az állandó nyomasztó érzéssel, hogy mi lesz velük, öcsémmel, és mi lesz velem. 10 év sanyarúság, szomorúság, kilátástalanság.
Szóval kimentem oda, hogy megnézzem a házat. Két dologban bizakodtam. Az egyik, hogy már nincs ott, a másik, hogy ha mégis ott van, akkor nem látszik rajta. Nem látszik, mennyi bánatot látott már.
Egy sziget a pusztában.
A fák, amiket még mi ültettünk, már októberi sárgában játszanak, a vadszőlő benőtte az épületet, és vörösre érett levelekkel festi a falat. Még a 6 méteres borókákra is felkúszott, súlyával szétbontva a kupolájukat, és indáival hozzáláncolva őket a házhoz. A hatalmas növényzetből csak a tető látszik ki,  a gerince középen kissé megsüllyedve.
Vadregényes, romantikus, szépséges törpelak: ezt gondolná, aki megáll a kapuban. Akár Hófehérke is kiléphetne az ajtón.
Persze nem lép ki. Én még be sem csöngetek. Csak állok ott járó motorral, és nézem a hely szépségét, a pompás színeit. Arra gondolok, gyönyörű ez az egész, és talán pont attól ilyen szép, hogy végtelen elhagyatottságot és bánatot sugároz. Sziget a pusztában a ragyogásával, az élni akarásával, a megroggyant gerincével, amiben még így is kemény tartás van. Ugyanazt a fájdalmat hordja magában az öreg ház, amit egy számkivetett, hitehagyott, elveszett ember. Vagy két ilyen ember.  Akik az én szüleim voltak ott, akkor régen.