Nos, nincs egy hete, hogy egy lány írt nekem a bloggal kapcsolatban. Arról kérdezett, hogy mennyiben előre szerkesztettek a bejegyzéseim, mennyire tudatosan vezetem az oldalt. Nem tudtam erre mást mondani, csak azt, hogy nem tudatos (bár lennék annyira profi, hogy ezt megtegyem könnyedén!). A Napló saját életet él. Ha valami foglalkoztat, vagy felteszek a világról egy kérdést, akkor pár napon belül mindig történik olyasmi, ami választ ad ezekre a kérdésekre. Így fűződnek egymásba a postok, és lesznek összefüggő egésszé.
Valami ilyesmi történt most is. Nemrég tettem egy kijelentést a szenvedésről, tegnap pedig belefutottam Zemeckis filmjébe.

 

 

Remek volt, csodás, Tom Hanksért rajongunk továbbra is, de nem szeretném most a filmet elemezgetni, remélem sokan látták. A kérdés mindössze annyi: Mi van akkor, ha van egy jól megkomponált életed, amiben minden passzol, aztán egy napon egy lakatlan szigeten találod magad teljesen egyedül? Az a sziget maga a szenvedés. Mert a szenvedés semmiképpen nem csapatos tevékenység. De még csak nem is páros. Bárki, aki részt vesz benne melletted, nem tehet többet érted, mint amennyit Wilson, a röplabdafejű arcocska tett Chuck Nolandért. Asszisztálhat, meghallgathat, de a feladat csakis egyedül a tiéd.
Ki lehet- e bírni a teljes számkivetettséget, a fájdalmakat, a kilátástalanságot? És ha igen, akkor hogyan? Megerősített a film abban, hogy csakis akkor, ha képesek vagyunk kívül helyezkedni a történéseken. Ha az ember fel tudja mérni, mi történik vele, képes felismerni, hogy igen, ez az, amitől titkon mindig féltem, és most van az, hogy nem veszíthetem el a fejem, akkor talán képes kibírni. De mi az a "nem kibírás"? Az mondjuk a megőrülés, vagy a meghalás. Sokkal több alternatíva nincsen, azt hiszem. Vagy van egy olyan, hogy az ember "megússza". Egyszer csak jön egy hajó még azelőtt, hogy elérne a feladásig. A megúszásra viszont nem apellálhatunk mindig. Úgy volt ez a suliban is: néha összejött, máskor meg nagyot szívtunk. Jobb akkor inkább a fejünket használni, legyen szó akár fájdalomról, szülésről, meghalásról, csalódásról, kilátástalan helyzetről, magányról, vagy egy megoldhatatlannak tűnő feladatról... mindegy, minek nevezzük a szenvedést, sziget az mindenképpen.