Azt képzelnénk, hogy egy idő után minden ember megtanulja normálisan kezelni a helyzeteket, amik más emberekkel adódnak neki. De nem így van ám. Nem. Van, aki sosem tanulja meg. Még a felnőttek közt is vannak, akik olykor értelmetlenül viselkednek, vagy túl gyerekesen, vagy ilyesmi.
Van például egy nő. Meg egy másik. Egy bizonyos szituációban közel kerülnek egymáshoz, barátnők is lesznek. Szükségük van egymásra valami miatt. Ez eltart egy darabig, de az egyik nő alapjában véve nem olyan, aki szeret szoros barátságokat tartani, sülve- főve összejárni, mindent megbeszélni.
Ez a nő (NE nevezzük most Dorisnak!) általában magában forgatja a dolgokat... elvan magában. Írogat, olvasgat, elszuttyog a családjával, ilyesmik. Nagyon kedveli az embereket, de soknak érzi a Nagy Barátságokat. Na és akkor, ahogy ez a nő kezd magában harmóniát találni, lassan eltávolodik a másiktól. Jóban vannak, de lazul a kapcsolat. Később egy helyen dolgoznak, amivel nincs is baj, de a másik (nem az, akit nem nevezünk most D- nak) egy napon furán kezd viselkedni. Szemmel láthatóan vérig van sértve valami miatt. Figyelembe sem veszi az előbbi nőt, foghegyről válaszolgat, pökhendiskedik. Nőnk (aki nem D. most, hisz bárki lehet) furcsállja, és gondolkodik, vajon mi a fene lehet az oka ennek a hozzáállásnak? Talán meg kellene kérdezni? De minek? Neki van baja, majd mondja, hogy mi, nem igaz? De nem mondja, csak nap mint nap ez a dermesztő hangulat.
Nem beszélnek, és szép lassan beléjük fagy a sok ki nem mondott szó.
De ki kezdje? Nőnk azt gondolja, kezdje az, akinek baja van. Ezt gondolja, de magában tudja, hogy ez megint az a magába forduló, üvegbúrás gondolkodás, ami mindig is elzárta őt az emberektől. Mégsem tud mit tenni, ő már csak ilyen: Kezdje, akinek baja van. Én megvagyok magam is.
Nem mondja a másik sem. Talán azt várja, hogy kérdezzenek tőle. Hogy legyen egy szó, ami megnyitja a szelepet, és kizúdulhat az a valami (demidemi?), ami bántja őt. Küszködik, ez látszik rajta. Gyötrődik, emészti a düh (demidemi?), mégsem szól. Csak a teste, a szeme sugallja a sértődöttséget.
Egy reggel aztán kisüt a Nap, melegszik a levegő, és eltűnik a jég is. Csak úgy magától. Szóló szőlő, mosolygó alma.
Nőnk (akit nem nevezünk, ugye...) meg néz egy nagyot, és azt gondolja: No lám, nem is volt akkor annyira komoly. Akkor biztos mondta volna (demitdemit?), elvégre nem vagyunk már ovisok, nem igaz?
