A macska, miután megszaggatta a tapétát (valahol kénytelen volt a körmét élesíteni), valamint az alommal való szórakozást is eluntam, a jó időre való tekintettel ki lett telepítve a házból.
Örül neki, furcsállja a szabad életet, de az ösztöneibe sajnos véglegesen, és örökre beépült az ajtó. Tudja, hogy ez a rés azért van, hogy lesse, mikor nyílik, és olyankor valahogy be- (vagy ki-) jusson rajta.

Ennek köszönhetően mikor bent van, akkor kifelé igyekszik, ha a kertben, akkor pedig beoson a bokánk mellett. Ez jelentősen leszűkíti az ő tevékenységeit, melyek az elmúlt hetekben nagyjából a bejárat köré épültek fel. Ki és be...ez ám az élet!
Mikor felbosszant, mert mondjuk keresztülbukfencezek rajta, akkor felkapom, és elhajítom valamivel távolabb. Ő meglepetten néz körül: Nahát, mennyi szépség, micsoda világ! Mélyet szippant a tavaszi levegőből, és vidáman szökdécsel a fűben. Teljes az idill egészen addig, míg a látókörébe újra be nem kerül az ajtó. Ebben a pillanatban a tudata beszűkül. Csak arra emlékszik ugyanis, hogy az ajtón ÁT KELL JUTNI.
Ez a szabály.
Az örök szabály. Értelmetlen, s már maga sem emlékszik, vajon miről is szól ez, mi a célja, oka, de kell. Be. Kell. Menni.
Lassan lelapul, és figyel. Lábak dobognak, a rés tágul. Várja, mikor lesz alkalmas a helyzet. Nekilódul, vadul tekergőzik a lábunk alatt úgy, hogy képtelenség kivédeni. Beszalad, fel a lépcsőn, le a lépcsőn, be a kamrába. Én utána, nyomakodok a kabátok közt, hátra a bedobozolt nyári ruhákhoz, nyúlkálok a félhomályban, míg nem érzem kezeim közt a puha, nyúlánk testét. Akkor megragadom, és kirepítem. Földet érve vidáman és felszabadultan néz körül: Ah, micsoda szabadság! Végre itt lehetek újra! Ragyogó napfény, zümmögő szelek!
Tekergeti a fejét, valami szórakozást keres. Én az ajtórésből figyelek, és ordítok: Ne! Ne nézz erre! Fuss, Cipő, fuss! Ő tréfából megpofozgat néhány fűszálat, majd új móka után néz. Ahogy fordítja a tekintetét, a látóterébe lassan bekerül újra az AJTÓ. Na, ott van vége. Az elméje lezár, bekattan, csak egy hatalmas átjárót lát, s nem érdekli semmi már. Zombi szemekkel néz, bámul, állát leejti, s vágytól csepegve les felém. Semmire nem tud már gondolni, csak arra, hogy valahogy át kellene törni az akadályt (engem), és bejutni... Hisz egy ajtónak semmi egyéb értelme nincs, csak hogy átjussunk rajta. Ki vagy be, ez lényegtelen. ÁT.