Doris naplója

Imádok a tv előtt aludni. Olyankor általában álmodom. És általában ami a tv- ben zümmög, az épül be az álmomba. Az álom pedig azért is különösen jó, mert magától értetődőnek kezel abszolut valótlan dolgokat.
Tegnap pl. az űrbe utaztam, miközben tényleg valami holdraszállásos film ment. Én beszálltam valakivel egy nagy műanyag hengerbe, aztán kilőttek minket, és kinéztem a henger oldalán, és láttam a holdat, a földet, és még isten tudja, mit. Eközben pedig semmivel sem volt másabb érzésem, mint mikor nagyanyámhoz utazom a kékautóval.

Azt mondják néha nekem, álomvilágban élek.
Ha így nézzük, valóban így van.
Magától értetődőnek kezelek logikailag lehetetlen dolgokat, otthonosan mozgok bennük, aztán mikor felébredek, csak ködös képekre emlékszem.
Néha még az is kétséges, valóban megtörténtek- e, vagy csak álmodtam őket.

Az életem lassan átalakul.
Érdekes módon a virtuális világ egyre inkább eltűnik belőle, bár a munkám miatt egész nap fent vagyok a hálón.
A barátaim lassan eltűnnek...olyanokkal, akikkel naponta beszélgettem, már hetek óta semmi kapcsolat, újakat nem építek, munka után lekapcsolom a gépet, és egyre kevésbé van bennem az inger, hogy este még újra felmenjek, és várjak valakiket csevegni.
Belül sem érzem azt a vibrálást, amit tavasszal. Elfogyott a spiritusz, a tenniakarás...mondhatom, úgy elvagyok.
Ez tehát az ébredés.

Férjemmel egész jól alakulnak a dolgok. Csináljuk a programot, és a bizalmam felé kezd megjönni. Már nem érzem, hogy manipulálni akar, sokat beszélgetünk, egyre több dologról, és egyre mélyebben.
Olykor persze hozzuk a megrögzött viselkedési formákat. Én hajlamos vagyok a kioktatásra, ő nem viseli a konfliktust.
Nehezen szembesül a hibáival, olyankor felpattan, és otthagy a beszélgetés közepén (ahogy régen is). Viszont már visszajön, és visszatérünk a témára.
Tanulunk kommunikálni.

Annyira bízik bennem, hogy valamelyik este megkérdezte, hogy rossz- e nekem, hogy nem tudom, mi van a Szerelemmel. Tudom, hogy egy lépésre volt attól, hogy azt mondja, hívjam föl, ha úgy nekem jobb.
Ez rossz volt, mert persze tudom, mi van vele, hiszen levelezünk, csak még nem akarom elmondani férjemnek, amíg ez a barátság véget nem ér teljesen. Szeretném kifuttatni, és amikor már elbúcsúzunk egymástól, akkor elmesélni, hogy mi volt ez.
Mert egyébként semmi ez.
Nagyjából úgy ír nekem a Szerelem, ahogy én a naplóba írok, aztán mikor összeomlanak a dolgai, akkor segítséget kér. Hogy velem mi van, különösebben nem érdekli, meg nagyon segíteni sem tudna, mivel százszor egyszerűbben gondolkodik, mint én (de még mindig kacifántosabban, mint férjem :-) ).
Néha meglepődve szembesítem magam vele: hóha, állj meg! Ebbe a férfiba néhány hónapja még szerelmes voltál!

Viszont néha, ha hallok valami zenét, vagy a nap éppen olyan szögben süt, vagy bevillan egy kép, még mindig úgy érzem, kiszakad a szívem, annyira vágyakozom az érzés után, a szenvedély után, a szerelem után.
Az után, amit iránta éreztem.
És ha arra gondolok, hogy talán soha nem fogom már többé érezni ezt, iszonyú fájdalom és szomorúság tör rám.
Bárki, akivel beszéltem, és túl van egy ilyesmi dolgon, mind azt mondják, hogy ez a vágyakozás soha nem fog elmúlni többé.
Van olyan, aki azóta is a házassága mellett kutatja, van, aki elvált, és úgy kutatja, van, aki feladta, és csak emlékezik rá....olyannal nem találkoztam, aki a házasságában találta  meg újra.
Hát ez szeretnék lenni én.
Ezért küszködünk most.
De lehet, hogy ez is egy újabb álom.
Olyan, mint a rakétakilövős- holdatnézős.